„Egy test voltunk mi ketten, te meg én, egy lélek leszünk az Isten tenyerén.” (S. I.)

Szüleim sírjára írattam e néhány sort, mert hiszek abban, hogy élőknek és holtaknak egyaránt akad hely az Isten tenyerén. Egy mondás szerint amikor meghalunk, Isten egyik kezéből kihullunk, és e szárnyaló zuhanás után a másik kezében landolunk. Mindenesetre örökzöld kérdés, hogy mi vár ránk „ama nem ismert tartományban”, ahonnan nem tér vissza utazó. Pál apostol szerint a holtak mélyen alusznak mindaddig, amíg meg nem szólal majd a harsona hangja. Jézus azonban azt mondta az egyik mellette megfeszített embernek: „…ma velem leszel a Paradicsomban.” Eszerint a halottaink nagyon is jó helyen és jó társaságban vannak, mondhatni, az Isten tenyerén laknak.

Akik Isten tenyerén laknak, élők és holtak, azoknak közük van egymáshoz és az Örökkévalóhoz is. Jékely Zoltán így vall erről: „Így énekelünk mi, pár megmaradt – azt bünteti, akit szeret az Úr –, s velünk dalolnak a padló alatt, kiket kiirtott az idő gazul.” (A marosszentimrei templomban)

Tehát ők velünk vannak, s ha mi is velük vagyunk, megajándékoznak, örökséget hagynak ránk, hajdani életük gyümölcsét. Kérdés, hogy ismerjük-e és folytatjuk-e a történetet, ami az övék és a mienk egyszerre, hiszen a génjeiket és a sorsukat is örököljük. Nem az ő életüket kell élnünk, de nem is a semmiből kell kezdeni az életet, hiszen ők már „ama nemes harcot megharcolták”.

Bátran meríthetünk a győzelmeikből, és a kudarcaik is sok tanulsággal szolgálnak számunkra. Minél jobban megismerjük őket, annál jobban megismerjük magunkat, a lehetőségeinket és a határainkat. Az arisztokraták nagy erőssége, hogy évszázadokra visszamenőleg ismerik elődeiket, azok történetét, így tisztában vannak azzal az örökséggel, amit rájuk hagytak.

Családom erdélyi és partiumi gyökerű, azonban a háború után jónak látták hazát és házat cserélni, Budapestre emigráltak. A menekülés mindig veszteségekkel jár, hiszen a múltat mindenestől ott kell hagyni, legalábbis ami az ingó és ingatlan örökséget jelenti. Csak az egyik nagyanyám és nagynéném maradt Nagyváradon, meg szétszóródva néhány rokon, akiket már nem ismerek.
Nagyapáim korán elhaltak, így őket sem láthattam soha. Családunk történetéről meglehetősen keveset tudok, hacsak nem próbálom emlékezetembe idézni mindazt, amit gyermekkoromban hallottam. Akkor még nem tűnt fontosnak, ami ma már egyre lényegesebb: a múlt, a család története, s elődeimnek, e történet szereplőinek ismerete.

Mert akár élünk, akár halunk, az Isten tenyerén vagyunk, és ott is maradunk. Jézus mondja: „Az én Atyám házában sok hajlék van.” Ez az a paradicsomi hely, ahol nagyon jó lenni, mert az ő irgalmas szeretetében elmerülve közünk lehet egymáshoz, élőknek és holtaknak egyaránt, és egy lélek leszünk mi mindnyájan az Isten tenyerén.