Ujjongva örülni azt jelenti: az ember megtapasztalja azt a csodát, amikor semmi nem veszélyezteti boldogságát, nem nehezedik életére sem félelem, sem gond. Az ujjongó öröm a hiánytalan boldogság kifejezése. Vőlegény és menyasszony ezzel az örömmel vágyódnak egymás után (7–8). Édeni állapot ez a boldogság: Isten eredeti gondolata az emberről. Hova tűnik el ez az öröm? Mert ez az ujjongó öröm e világban az embernek csak ritka és rövid ideig való tapasztalata. Az ember persze próbálja megteremteni, átélni az örömöt, miként itt a vőlegény és a menyasszony ujjongó örömmel tekintenek egymásra. E kísérletek áldottak, de nem elégségesek, mert valami alapjában elromlott, amit az ember nem képes rendbe hozni. Az ujjongó öröm csoda, Isten megváltó cselekvése. Ez az öröm csakis ővele, általa lehet a miénk. Ez az öröm hitben már a miénk, jobb a bornál, a szerelemnél, jobb minden emberi próbálkozásnál (4). Az Úr megváltó szerelme azonban örömteli áldássá teszi földi életünk minden rezdülését, borát, szerelmét (4).

1Pt 1,1–9.

85. zsoltár

A rókák feldúlják virágzó szőlőnket. A rókát kölyökkorában kell elkapni, később már nehéz megakadályozni pusztítását (15). A férfi és nő egymáséi, így teljesedhet ki az életük (16). Viszont e virágzó szőlőskertet ravasz kísértések veszélyeztetik, mint a róka a szőlőt, ezért a veszélyt még „kölyökkorában” kell elhárítani, később lehetetlen. Isten és az ő népe közösségét az Ige gyakran hasonlítja házassághoz, mert mindkettő szent és áldott viszony, amelyben kivirágzik az emberi élet. Isten és népe közösségének szőlőskertjét is folyton rókák akarják feldúlni. Manapság is számos kísértés fenyegeti hitünket. Isten azért vállalt üdvözítő közösséget népével, hogy népe által sokan ismerhessék meg az Úr megváltó szeretetét, vagyis Isten népének virágzó szőlőskertje az üdvösséges életöröm borát adja minden népnek. Mennyi róka dúlja fel ezt a szőlőskertet: mennyi bálvány, kísértés, megfáradt szolgálat, hiteltelenné lett élet gyengíti Isten népét, emiatt az emberek is máshol keresik az öröm borát, nem az Úrnál. E pusztítás azonban rettenetes, hiszen eljön majd az idő, amikor hűs szél támad, és megnyúlnak az árnyak! (17) Ekkor vagy olyan vágyakozással hívjuk az Urat, mint itt az epekedő szerelmes a párját, vagy elvesztünk. Isten azonban azt akarja, el ne vesszünk (Jn 3,16). Eljött értünk, ahogy szerelmesének hívására megérkezett annak párja (17). Mi lesz velünk, ha hűs szél támad, és megnyúlnak az árnyak? Csak az Úr, az örökké hűségesen szerelmes Krisztusunk segíthet rajtunk! Csak ő!

1Pt 1,1–12.

306. dicséret

A menyasszony nem tudott megnyugodni, amíg meg nem találta vőlegényét (1–4). Az egész fejezet a nyugtalan kereséstől a megtalálás öröméig vezet; olyan isteni rendben van kijelölve a nő és a férfi helye, szolgálata, hogy kettejük találkozásában kiteljesedjék az élet. A teljes Írás összefüggésében kimondhatjuk, amit Augustinus megfogalmazott: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg az Úrban meg nem nyugszik.” Minden más földi vágyakozásunk is valójában az Urat keresi, de ez a keresés gyakran leragad az időlegesnél, mindig újat, többet akar, soha nem tud betelni. „Kerestem, de nem találtam!” – kiált fel a menyasszony (2). Egész életünk ez, élő hit nélkül: keresünk, találunk, de amit találtunk, már a megragadása után nem számít; újra keresünk, jó esetben – isteni kegyelemből – újra találunk, aztán hálátlanul megint más kell… Mindig csak találunk, nem „megtalálunk”, ezért e „találás” olyan, mintha nem találtunk volna semmit. Az üdvözítő fordulat akkor történik meg, amikor az Úr érkezik hozzánk, mint mindenek királya és mint mégis szerelmes vőlegény, aki minden akadályt, árnyat (2,17) legyőz (1). Salamon király érkezésének leírásában az Úr érkezését látjuk (6–11), aki eljött az első karácsonyon, magához ölelt bennünket megváltó szeretetével nagypénteken, és soha nem enged el húsvét után.

1Pt 1,13–21.

308. dicséret

Így kiált fel a vőlegény menyasszonya láttán (7). Az Úrtól való ez a látás, nemcsak emberi lelkesedés, hanem Szentlélektől való felismerés, amely megdobogtatja az ember szívét, amikor az Istentől neki rendelt kedvesére tekint, hívja magához (7–8). Ezért bezárt kert a vőlegény kedvese mindenki más számára (12). Az egyetlen párunk iránti lelkesedésünk, hozzá kapcsolt kizárólagosságunk az Úrtól való. Mégis gyakran megfárad a lelkesedés, elmúlik a „csak ő” kizárólagossága. Mennyi házasság, egykori nagy szerelem szürkült meg így. Nagy baj ez, mert Isten Lelke nemcsak támasztja, hanem megtartja a szerelmet, megérleli, s örök hűséggel ajándékozza meg. E földi, örök hűséget és szerelmet csak hitben élhetjük meg, az Úrtól kapjuk, akire egyedül érvényes: szép, hibátlan, tökéletes (7). Az Úrba vetett hit, az ő színe előtt megélt házasság soha nem veszíti el a szentlelkes, kizárólagos ragaszkodást. Mi nem vagyunk hibátlanok, de az Úr tökéletes, és segít bennünket, hogy a múló idő ellenére is a legszebbnek lássuk kedvesünket. Jézus Krisztus olyan szép, semmi hibája nincs, feltámadott, hogy minket is krisztusivá formáljon, a házasságban is (7).

1Pt 1,22–25.

310. dicséret

A vőlegény zörget menyasszonya ajtaján, kedvesen, mint alázatos, fáradt vándor kér bebocsátást. A menyasszony vonakodik beengedni: lefeküdt már, fáradt. Végre ajtót nyit, de már elkésett: a vőlegény nincs sehol. Ekkor döbben rá a veszteségre, és kétségbeesve keresi az éjszakában vőlegényét. Megalázások sora kezdődik, a város őrei megverik, parázna nőnek tartják (5–7). A menyasszony Jeruzsálem leányaihoz kiált: legyenek segítségére, s ha találkoznak szerelmesével, mondják el neki, menyasszonya szereti őt, betege e szerelemnek, mert az ő vőlegényénél nincs szebb (8). A Jelenések 3,20 képét e jelenet ihlette: Jézus ott áll az ajtó előtt, szolgai formában zörget, bebocsátásra vár. El ne késsünk, mint itt a menyasszony (6), mert sok nyomorúság ér bennünket, ha az Istentől kijelölt időt nem vesszük komolyan (5–7). Áldott legyen az Isten, hogy tart még a kegyelmi idő, a zörgetés ideje, a mi megváltó Urunk határtalan szerelme, és az ő kegyelme elvégzi azt, hogy ne tétovázzunk, hanem ajtót nyissunk, és vele közösségben életünk üdvösséges teljességre jusson, megmenekülve minden sötét gyalázattól.

1Pt 2,1–12.

312. dicséret

A menyasszony nem keresi tovább a vőlegényt, mert már bizonyossága van: nem hagyta el, a kertben van, gyönyörködve munkálkodik (2). A kép többféleképpen érthető: a vőlegény hozzáillő környezetben van, illatos, gyönyörű virágok között; virág nyílik ott, ahol ő van; a kertjében gyönyörködik. A vőlegény jelenléte, az üdítő kert, a gyönyörködés lehetősége összetartoznak. Elfelejtettünk gyönyörködni! A modern ember megfáradt hitének vagy éppen hitetlenségének egyik jele: nem tud elidőzni, észrevenni, rácsodálkozni, gyönyörködni, hálát adni. A menyasszonynak már bizonyossága van: a vőlegény távolléte ideiglenes volt. A tartós, örök állapot az, hogy a vőlegény és a menyasszony egymáshoz tartoznak (3). Ha a menyasszony találkozni akar vőlegényével, tudhatja, hol kell keresnie: a hozzá méltó környezetben, édeni kertben, jó illatban (2). A megtalált „vőlegény” ismét megajándékoz bennünket a gyönyörködés képességével: gyönyörködni az Úrban, az ő Igéjében (Zsolt 37,4); gyönyörködni egymásban, az élet apró rezdüléseiben. Isten eszközei vagyunk, általunk ő kertté formálja a pusztaságot (Ézs 35,1).

1Pt 2,13–17.

313. dicséret

A vőlegény és a menyasszony szerelme Isten ajándéka. A testi szerelem is az Úr ajándéka. A vőlegény és a menyasszony csakis egymáséi (11). A menyasszony szépségét sokan észrevehetik, mert a szépségben gyönyörködni Isten ajándéka. A szép örömöt nyújt, az örök élet örömére készít, mert az Isten maga teljességgel szép, és a mennyei világ is hiánytalanul szép. Merd észrevenni, aki, ami igazán szép! A hit észreveszi a szépséget, Isten színe előtt. Ezért a vőlegény nyíltan dicséri menyasszonya szépségét, hálát ad ezért. Ám tegyünk különbséget az ige alapján! Sokan csodálhatjuk a nő szépségét (1), de csak az dicsérheti nyíltan, akié a szép menyasszony (1–8), és csak ő élhet szépségének valóságával (9–13). Vannak azonban olyan szépségek, amelyeket mindannyian csodálhatunk, amelyeknek gyönyörűségét megfogalmazva mások figyelmét is felhívjuk Isten szépségére, az ő szépséges ajándékaira, ezáltal másokat is örömre hangolunk (1–8). A vőlegény és a menyasszony szép közössége az örök élet előíze, hű szerelmük bizonyossága a mi gyönyörűséges, megváltó Urunkkal való üdvösséges közösségnek, amit hamarosan maradéktalanul megélhetünk majd.

1Pt 2,18–25.

314. dicséret