János evangélista rendkívüli érzékenységgel, az egyes mozzanatok, szavak finom ecsetvonásszerű megfestésével írja meg Jézus Krisztus történetét. A nyelvi szépség és a gondolati mélység kimeríthetetlen gazdagsága jellemzi a negyedik evangéliumot, írója ekként tesz tanúvallomást a testté lett Igéről, a mi Urunkról, aki valóságos Isten és valóságos ember. János evangéliumának egyik kulcstörténete a vakon született ember meggyógyításának elbeszélése.

Ez az ember nem mások bűne miatt született vakon, hanem azért, „hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei” (Jn 9,3). Miután találkozott Jézussal, ő lett a „látó vak”, aki látja és érti az Isten Fiát és a világosság cselekedeteit. A későbbiekben őt faggató farizeusok, zsidók pedig a „vak látók”, akik nem látják és nem értik az Urat.

A meggyógyult és látó vakot kiközösítették, kizárták a zsinagóga közösségéből a gyógyító Krisztus miatt (Jn 9,22.34–35), akivel a vallatások után újból találkozott, szemtől szemben állt vele. Kérdésére a hit szavával felel, miután Jézus saját magát mutatja be Emberfiaként: „Látod őt, és ő az, aki veled beszél.” (Jn 9,37) Az igazán látó vak hitvallást tesz: „Hiszek, Uram. És leborulva imádta őt.” (Jn 9,38) Első látásra elveszített mindent, megszakadt minden kapcsolata, de a látó hit által új közösséget talált.

A gyógyítás eszköze egy egyszerű jel: Jézus „a földre köpött, sarat csinált a nyállal, és rákente a sarat a vakon született ember szemeire” (Jn 9,6). A teremtő Úr a föld porából formálta egykor az embert (1Móz 2,7), most pedig szombaton a Fiú teremtői erővel, az új teremtés elővételezéseként azt adja meg a névtelen vaknak, amije soha sem volt: a látását. Lát a szemével, lát a hitével, átéli a csodát. „Egyet tudok: bár vak voltam, most látok.” (Jn 9,25)