A békeáldozat erre rendelt részét az áldozó fogyasztotta el a hozzátartozóival együtt. Az áldozó az áldozati állat fejére tette a kezét, mintegy rátámaszkodott, hogy ráhelyezze minden bűnét, amelyeket az Istennel és az emberekkel kapcsolatos békesség ellen vétett (2). Az áldozat és az azt követő asztalközösség kifejezte Isten és az ember, valamint az ember és ember közötti helyreállt békességet. Jézus Krisztus a mi békességünk, aki lerombolta a válaszfalakat, amelyeket mi mindig újraépítenénk (Ef 2,14). Ez a békesség nélkülözhetetlen. Az Isten békessége minden értelmet felülhalad, kibeszélhetetlen, mindenestül ajándék, hitben már itt a miénk, de csak odaát lesz hiánytalan (Fil 4,7). Ez a békesség az Úr ügyéhez való hűtlenségben, olcsó és hitünket feladó kompromisszumokkal soha nem lesz megtapasztalható. Ezért a bűn korszakában ez bizony sokszor küzdelmet, szenvedést, harcot vállaló békesség (Mt 10,34). A szent, békességszerző törekvés az Isten emberének naponkénti áldozata (Mt 5,9).

Jn 8,48–59.

112. zsoltár

A vétekáldozatot olyan bűnök engeszteléseként mutatták be, amelyeket nem szándékosan követtek el, hanem tudatlanságból, nem megátalkodottan, nem az Úr elleni lázadás lelkületével (1–4). Az áldozati állat vérét bevitték a kijelentés sátrának szentélyébe, meghintették vele a szentek szentjébe vezető kárpitot, és megkenték vele a szentélyben lévő illatáldozati oltár szarvait, aztán a vér többi részét a külső udvaron található égőáldozati oltár aljára öntötték (5–7). Az áldozat kövérjét elfüstölgették ezen az oltáron (8–10), majd az egész állatot elégették a táboron kívül. A pap nem ehetett a saját magáért és a gyülekezetéért bemutatott áldozat húsából (11–12). De jó, hogy nekünk nem kell ezeket a cselekményeket újra és újra végrehajtanunk, mert a mi Urunk örök engesztelést szerzett nekünk! A pap is ember, vétkezik, engesztelésre szorul, de nem lehetnek szándékosan elkövetett vétkei, mert akkor hiteltelenné lesz a szolgálatra. Az Úr irgalmát megkaphatja, ha töredelmes szívvel kéri azt, de a szolgálatot már nem. Vigyázzunk erre a szent szolgálatra, mert a „papok” által Isten népét ítélik meg a világban (3–12). A pap engesztelésért könyörög, közbenjár népéért, és a bűnbocsánat bizonyosságával biztatva terelgeti őket (13–21). Isten népe pedig szereti, tiszteli, megbecsüli őket, éltetve a szent szolgálatot. Így építhetjük együtt Isten országát a Krisztusban.

Jn 9,1–12.

460. dicséret

Állatorvosnál voltunk a megvénült vizslánkkal, akinek lassan letelt az ideje. Kétségbeesve tekintett ránk. Mennyit szenvedett a nyomorult állat, hogy elmehessen végre! Az infúzió bekötéséhez a kutya lábán nehezen találta a doktornő a vénát, és Isten nevét emlegetve elkáromkodta magát. Beleremegtem, miközben ő észre sem vette, mit mondott. A mai igében leírt bűnök közös jellemzője az, hogy elkövetője először észre sem vette, hogy vétkezett (1–4). Ha nem vettük is észre a bűnt, attól az még bűn, amely terhel bennünket. Elhajlott, kísértésekkel teli életünk tele van ilyen helyzetekkel. Az ember életének alapvető nyomorúsága az, hogy nem tudatosodik benne a vétke. Nem tud mit kezdeni a bűnnel, a bűnösség kérdésével, saját bűneinek belátása helyett másokra mutogat. Kegyelmi állapot, amikor valaki rádöbbenhet saját életének nagy bűnére és nyomorúságára, és töredelmes szívvel az Úrhoz menekülhet. Kegyelmi állapot, amikor valakinek fáj a bűn, meg tud szomorodni, tud sírni emiatt (Mt 5,4), és az Úrtól jövő megoldásra vár. A bemutatott vétekáldozat a látható külső keret, de a törvény is megfogalmazza azt, amit a próféták is kiemeltek, miszerint a bemutatott áldozat a szív töredelme nélkül üres szertartás. Az áldozat bemutatója vallja meg tehát, hogy miben vétkezett (5), és utána mutassa be áldozatát.

Jn 9,13–17.

184. dicséret

Amikor valaki kárt vagy veszteséget okozott, akár tudatlanul, akár szándékosan, jóvátételi áldozatot kellett bemutatnia. Ez először is akkor vált szükségessé, ha valaki hűtlenül bánt az Úr szent dolgaival (14–19). Ma ez az igeszakasz az egyházat hívja önvizsgálatra és bűnbánatra, mert sokféleképpen bánunk hűtlenül Isten szent dolgaival. A jóvátételi áldozatok másik fajtáját akkor mutatták be, amikor valaki hűtlenséget követett el a felebarátjával szemben (20–26). A jóvátételi áldozat azt az örömhírt tárja elénk, hogy jóvá lehet tenni azt, amit elrontottunk, és hogy van bűnbocsánat. Ebből a megnyert kegyelemből pedig az következik, hogy jóvátesszük azokat a hibákat, amelyeket még lehetséges. Sok mindent nem tudunk jóvátenni. Milyen nagy kegyelem, hogy Isten Jézus Krisztusban jóvátette a bűneink által okozott nyomorúságot, és Isten országa által elkezdte visszaállítani az üdvösséges isteni rendet.

Jn 9,18–23.

242. dicséret

Az égőáldozat esetében a papok feladata volt az, hogy az oltáron állandóan égjen a tűz (6). Ez a gondoskodás minden áldott szolgálat feltétele: állandóan az Úr ügyét képviselve égni, de nem másokat „elégetni” a túlbuzgóságommal, és nem is önmagamat felemészteni. Mert csak a józanság lelkének hite tud építően szolgálni a világban (2Tim 1,7). Isten ügyének szolgálata folyamatos, de ezt mindenki a maga feladatában, a maga helyén gyakorolja. A pap öltözéke más akkor, amikor a szent szolgálatot végzi, és más ruhában van akkor, amikor kilép a szent sátorból, hogy a hamut a táboron kívüli helyre vigye. Isten közelében a tiszta ruha, a gyolcsruha megjeleníti azt, hogy a lelkünk is tiszta ünneplőbe szeretne öltözni az Úr kegyelme által. Nem keverhetjük össze a szentet és a profánt, illetve az a szolgálatunk lényege, hogy a szent átjárja a hétköznapit (3–4). Nem véletlen az sem, hogy az égőáldozat áll első helyen ebben a felsorolásban, amelyből a papoknak semmi nem jutott, vagyis a szolgálat, a kötelesség volt az őket megillető rész. Természetesen méltó a munkás a maga bérére (Lk 10,7), de elhívás nélkül csak béresek leszünk és nem pásztorok (Jn 10,12). Bizony, ma is nagy nyomorúságunk ez. Pedig ahogy Jézus Krisztus mondta, ha mindent megtettünk, akkor is haszontalan szolgák voltunk, és csak azt tettük, ami a kötelességünk (Lk 17,10).

Jn 9,24–34.

371. dicséret

Egy család vagy közösség hálaadó békeáldozattal fejezte ki háláját az Úrnak. Megjelentek az Úr színe előtt, és valamit odaáldoztak neki abból, amit Istentől kaptak. Mennyi mindenünk van! Még a legszűkebb időkben is van miért hálát adni. Az Isten népe és Isten embere hálás, mert tudja, hogy mindent az Úrtól kapott, és ebből valamit hálából visszaad az Úr ügyére. Az egyházfenntartás kérdése nem lenne probléma ott, ahol hívő, hálás életek vannak. A békeáldozat, így a hálaadó békeáldozat sajátossága a vele együtt járó közösségi étkezés volt (15). Az asztalközösség, ahol imádság is elhangzik előtte, kifejezi testvéri összetartozásunkat, Isten iránti hálánkat és azt, hogy az Úr minket testben és lélekben tápláló, gondviselő és megváltó szeretetére szorulunk. A békeáldozatból a közös étkezésre szánt részt aznap meg kellett enni (15). Isten ajándékaival a hálaadó élet hűségesen sáfárkodva él, nem késlekedve azzal, nem halogatva azt másnapra, mert nem tudjuk, lesz-e másnap. Nem pazarolunk ételt, időt, mert mindezek a lehetőségek másnapra „megromlanak” (18), „elégnek” (17). Mindent idejében megtenni, az Istentől készített alkalmakkal ekként élni, kimért életünket szép isteni rendben leélni.

Jn 9,35–38.

479. dicséret

Ami az Urat megilleti, azt nem vehetjük el tőle, mert belehalunk, kiirtjuk egymást és saját magunkat. Minden bajunk és nyomorúságunk e földi létben abból fakad, hogy nem adjuk meg Istennek, ami az Istené, így az életet lehetővé tevő rend is borul, és arat a gonosz és a halál. Ezzel szemben minden örömünk abból fakad, ha megadjuk Istennek azt, ami az övé (Mt 22,21): az országot, a dicsőséget és a hatalmat (Mt 6,13), azaz az elsőbbséget (Mt 4,10). Csak így lehet áldás az életünkön, szolgálatunkon, viszonyulásainkon, kapcsolatainkon. Erről szól a mai igeszakasz is, a mózesi törvény nyelvén. A vér – mint az élet hordozója – az állat legértékesebb részével, a kövérjével együtt csakis az Urat illette. Az életével fizetett, aki ezekből evett (22–27). Ami az Urat megilleti, azt nem vehetjük el őtőle (27). Ha ezt tiszteletben tartjuk, minden a helyére kerül az életünk isteni rendjében: Isten, hit, papok, egyház, világ, hatalom, munka, pihenés. Minden ékes, üdvösséges, örömteli rendben van, ha az Úr az első. Minden valódi gazdagodásunk forrása csakis ez. Nagy bajokkal küzdünk családban, egyházban, világban. Az Ige rámutat a baj gyökerére: nem adjuk meg az Istennek azt, ami az Istené. Térjünk meg!

Jn 9,39–41.

2. zsoltár