Azt mondják, hogy az emberi elme a legelső és a legutolsó emlékeket raktározza el a legjobban, hiszen az első esetben az ismeretlenség határozza meg az emlék erősségét, míg az utóbbinál az, amikor szembesülünk azzal, hogy már soha nem fog megtörténni. Első és utolsó, két véglet, amely az emberi életet is meghatározza és keretbe foglalja, annak ellenére, hogy éppen ez az, amivel a legkevesebbet foglalkozunk életünk során.

Heti bibliai szakaszaink sorában Jézus a szőlőmunkások példázatának végén így summáz: „Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók” (Mt 20,16). Erőteljes kritika ez az emberi gondolkodással szemben, amely előszeretettel teremt versenyhelyzeteket, és csak az számít és fontos, hogy ki az első, mert utolsónak lenni szégyen. Az Emberfia azonban éppen ezekre az utolsókra, az emberek által megvetettekre irányítja a figyelmet, rámutatva arra, hogy értékesebbek annál, mintha valaki azt gondolja magáról, hogy ő az első, a tökéletes, a legjobb.

Nem az a kérdés és nem az számít, hogy én hogyan minősítek egy-egy tettet vagy embert, hanem az, hogy az Úr hogyan ítéli meg azt. Hiszen az a Valaki minősít és ítél meg bennünket, aki így szól önmagáról: „Ezt mondja az Úr, Izráel királya és megváltója, a Seregek Ura: Én vagyok az első és az utolsó, rajtam kívül nincs isten.” (Ézs 44,6) Ő az, aki a leghatalmasabb, de egyben vállalta az emberi lét leggyengébb és legerőtlenebb állapotát is, amikor egyszülött Fiában emberi formát vett fel, hogy megízlelje az elsőt és az utolsót, a születést és a halált, hogy ez utóbbit legyőzve mondhassa el magáról a Jelenések könyvében: „ezt mondja az első és az utolsó, aki halott volt, és életre kelt” (Jel 2,8). „Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég” (Jel 22,13).