Miért választotta a teológián a szakdolgozata témájául az imádságot?

Egyetemi éveim alatt több olyan pasztorálteológiai tantárgyunk volt, amely azzal is foglalkozott, hogy az embernek adott életkorban milyen istenképe van. Ezt továbbgondolva jött a kérdés: ha az életünk során változik az istenképünk, akkor vajon az imádságaink változnak-e? Sok írás alátámasztotta, hogy igen, bizonyos életszakaszainkban másként imádkozunk, ez persze függ az élethelyzetektől is. Amikor hittel, nyitott szívvel és helyes gondolatokkal olvassuk a Szentírást, Isten megválaszolja imáinkat.

Általános, hogy mindenki a saját szavait, érzéseit viszi Isten elé, amikor imádkozik. Ugyanakkor vannak alapimádságaink, a miatyánk, az asztali fohászok is.

Ezerféle könyv szól a Bibliáról, mi mégis a Szentíráshoz nyúlunk, mert az az igazi vezérfonal. Az alapimádságaink is ilyen stabil pontok az életünkben. Fontos saját szavakkal imádkozni, de jó visszatérni a miatyánkhoz, amely egyfajta origója az imáinknak, nem véletlenül van benne minden istentiszteleti rendtartásban.

Ahhoz, hogy jól éljünk, meg kell tanulnunk Istent első helyre tenni. A miatyánk pont erre tanít bennünket. Az ő méltósága, az ő országa és az ő akaratának megvalósulása legyen fontosabb személyes kéréseinknél! Amikor elkezdünk imádkozni, érezhetjük úgy, hogy most nagyon esetlenül szólítottuk meg a mi Atyánkat, ahogy Istennel mélyül a kapcsolatunk, úgy egyre személyesebbé válnak az imáink. Istennek formáló ereje van, nagyon erősen dolgozik. Ha tiszta szívből, őszintén letesszük elé nemcsak az örömöket, hanem a bánatokat is, akkor az ima feltöltő lesz, és eltűnik a feszengés.

Az ima akkor is fennmarad, ha minden más porrá omlott – ez a keresztyén tanítás különösen aktuális a koronavírus okozta helyzetben vagy a mostani ukrajnai háború idején, amikor a kárpátaljai püspök is közös imára kér, annak erejére számít.

Az egyik kedvenc igém Jakab leveléből: „Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” Sokszor megtapasztaltam a legnehezebb helyzetekben is, hogy a közös imádságnak óriási ereje van. A legmeghatározóbb ilyen élményem az volt, amikor leégett a Ráday Kollégium, és ott álltunk döbbenten az utcán, néztük, ahogy az otthonunk porrá ég. Nem tudtunk részt venni sem a tűzoltásban, sem a romeltakarításban, csak imádkozni tudtunk. Megtapasztaltuk azt, hogy milyen ereje volt az imádságunknak, megérkezett a segítség: a diákok közül senki nem sérült meg. Ez óriási élettapasztalat volt számomra.

Tanulmányok sokasága is bizonyítja, hogy a Szentírás olvasása, az imádság mind jótékony hatással van ránk, különösen, ha az imával hálát is mondunk.

Már az is ok a hálaadásra, hogy olyan világban élünk, amelyben szabadon imádkozhatunk. Az én legmeghatározóbb imaélményem óvodáskoromhoz köthető, amikor a hálaadás még nem volt tudatos. Minden hittanóra elején elmondtuk ezt a rövid imádságot: „Jó Atyánk, Istenünk, te taníts bennünket, Jézus Krisztus útján vezesd a lelkünket, Szentlelked ereje növelje hitünket. Ámen.” Amikor első osztályos lettem, furcsa volt, hogy az iskolai tanórák elején már nem hangzanak el ezek a gondolatok. Ez a kis ima annyira meghatározta a mindennapjaimat, hogy én akkor is elmondtam, amikor beértem az iskolába, mindmáig, 28 évesen is ezzel az imádsággal indul a napom.