„Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek!” (Lk 9,55) – mondja Jézus tanítványainak, akik miután egy samáriai faluban nem adnak nekik éjszakai szállást, vérig sértődve tüzet kérnek az égből, hogy az eméssze meg az őket elutasítani merészelőket. Micsoda elvakultságot eredményez Saulban a Dávid iránt érzett féltékenység, hogy még saját fiának is nekitámad, amikor az meg meri kérdőjelezni apja szándékának jogosságát! Micsoda indulat tud esetleg bennünk is támadni, akár csip-csup ügyek, bántalmak, sértések, hétköznapi nyűgök miatt is! Amikor bevág elénk valaki a sorba; amikor kiderül, valaki a másik oldalra szavaz; amikor valaki mondta, de nem tette meg; amikor elutasítják, megkérdőjelezik tévedhetetlenként dédelgetett álláspontunkat. „Az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse” (Lk 9,56) – folytatja fenti mondatát Jézus. A jézusi indulat nem fizet rosszal a rosszért. Valóban csak az ő indulata és az ő Lelke tehet bennünket is képessé, hogy uralkodni tudjunk megromlott emberi természetünk heveskedő voltán, és ellenálljunk az ebből fakadó elvakult és végeredményben minket károsító tetteinknek. Kérjük ezt tőle ma is!

Mt 18,21–35.

91. zsoltár

„Isten a tanúm” – az ókori Izráelben megvolt a lehetőség arra, hogy ha valakinek nem volt emberi tanúja egy ellene felhozott váddal szembeni ártatlanságára, akkor a jeruzsálemi templomban a papok előtt Istent tanújává kérve fogadhatta meg ártatlanságát, amit aztán bíráinak is el kellett ismernie. E mögött a fogadalom mögött hitelesítő erőként állt ott az a mély lelki meggyőződés, amely az „Isten engem úgy segéljen” mondás eredeti hátterében is áll, hogy az Istent tanújául hívó ember magára vállalja Isten haragját és átkát, amennyiben hamisan használta fel őt a maga ártatlanságának bizonyítására. Ez az Ószövetség embere számára valóban nagy belső visszatartó erő volt. „Isten a tanúm”, „Isten engem úgy segéljen”. Ezek a szófordulatok ma már legtöbbször elkoptatottak, kiüresedett frázisokká váltak, és valóban, Jézus e tekintetben sokkal inkább hangsúlyozza azt, hogy az embernek nem esküdöznie kell és Isten nevét tanújául hívnia, hanem hitelesnek lennie. Hitelesnek jó megmaradni: „...ha igent mondotok, az legyen igen, ha pedig nemet, az legyen nem...” (Mt 5,37) Adja Isten, hogy törekedjünk erre mi is, őrizzük szavaink, hitelünk, ígéreteink tisztaságát és ezáltal erejét!

Mt 19,1–12.

220. dicséret

Ennek az ószövetségi jelenetnek megkülönböztetett jelentőséget ad, hogy maga Jézus hivatkozik rá, hogy kortársait és bennünket is valamire megtanítson (Mt 12,1–8; Mk 2,23–28; Lk 6,1–5). Egy szombati napon tanítványaival gabonamezőn halad át, éhes csapata pedig tépked a kalászokból, és eszik belőlük. Farizeusok veszik észre a jelenetet, és mivel a kalásztépés szombaton tiltott munkának számított, felelősségre vonják Jézust: utasítsa rendre a tanítványait. Ekkor idézi fel Jézus, hogy a Saul elől a nóbi szentélybe menekülő Dávidnak és kiéhezett csapatának hogyan adták oda a papok – másuk nem lévén – az istentiszteleti célokra felszentelt kenyereket, hogy éhségüket csillapíthassák. „A szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért” (Mk 2,27) – összegzi Jézus üzenetét. Isten ügye az ember. Szent idők, helyek, szokások, tettek nem önmagukért vannak, hanem hogy a javunkra váljanak. A hit külsőségei nem célok, hanem eszközök, hogy általuk az emberi élet jobb és több lehessen.

Mt 19,13–15.

469. dicséret

Isten Dáviddal van. Dávid tábora a menekülésben, bujdosásban is növekszik. Saulé csökken. Dávidhoz sereglenek a „mindenféle elnyomottak” (2), elkeseredettek, kiábrándultak, akik csalódtak Saulban, akik már észrevették, hogy a király eljátszani látszik isteni felkenetését. Önzése, uralkodási vágya, ebből fakadó zavartsága, szeretetlensége elzárja őt másoktól: egyedülállóvá, magányossá teszi. Paranoia, tomboló düh, már-már megbomlott elme a része. Nem csoda, hogy még a saját fia is inkább a „trónkövetelő” pártját fogja. Igaza van Saulnak: senki sem szánja meg őt (8). Valóban szánalomra méltó az ilyen emberi helyzet. Talán Saul vágyna is a szánakozásra. Vágyna maga is arra, hogy valaki vele legyen, támogassa, megértse. De az önzés, az önszeretet nem nyerheti el mások szimpátiáját. Ahhoz, hogy valaki „megszánja” őt, neki magának kellene megváltoznia. Belátnia tévútját, megbánnia elkövetett bűneit, visszatérnie az Istenhez való engedelmesség általa szétszakított kötelékébe. Mert egy biztos: a lehetősége meglenne rá, Isten „megszánná” őt, Saul mégsem találja a véghezvitelét.

Mt 19,16–26.

267. dicséret

Ha eddig bárki számára kétséges is lett volna, hogy Saul elfordult Istentől, a mostani történésekből ennek mindenki számára egyértelművé kell válnia. Saul magához rendeli a nóbi szentély papjait, akik menedéket nyújtottak a bujdosó Dávidnak és embereinek, és kérdőre vonja vezetőjüket, Ahímeleket. Kérdése szemléletes példája elvakultságának. Az igazságra már régen nem kíváncsi, a kérdés ezért nemcsak vádbeszéd, hanem maga az ítélethirdetés: „Bizony, így van ez!” (13) Míg Dávid tábora nő, addig Saulé csökken: legközelebbi szolgái sem engedelmeskednek neki, nem mernek kezet emelni az Úr papjaira; az előkelő idegen, az edómi Dóég végzi el a piszkos munkát helyettük. Itt is kontrasztos – Sauléval szemben – Isten emberének gondolkozása. Amikor Dávid hírül kapja a papok végzetét (22), nem Saul gonoszságát becsméreli, hanem a maga felelősségét látja meg: nem kellett volna a szentélybe menekülnie. Ő hozta rájuk a bajt. Ilyen alázatot, felelősségérzetet, önkritikára való hajlamot az Istennel napi kapcsolatban álló ember tudhat magáénak.

Mt 19,27–30.

488. dicséret

Isten Dáviddal van. Ahhoz, hogy Dávid ereje menekülésében is növekedjen, hogy egyre több ember fogadja el őt vezetőjének, ismerje fel benne Isten elrendeltjét, egy másik fontos tényezőt is figyelembe kell vennünk: mégpedig azt, hogy Dávid is Istennel van. Az egyik meghatározó különbség közte és Saul között, hogy míg Saul a maga feje után megy, semmibe veszi Isten vele és országával kapcsolatos akaratát, addig Dávid Isten szándékát keresi. A mai történetben is háromszor tudakolja meg azt. Isten küldi a filiszteusok által szorongatott város, Keíla felszabadítására. Amikor az emberei megkérdőjelezik, hogy ez jó ötlet-e, Dávid megint Istenhez fordul, tőle kér és kap megerősítést. Végül pedig amikor elhagyja Keílát, azt is Isten tanácsára teszi. Saul azt hiszi, hogy a körülményekből kiolvashatja Isten akaratát: „Kezembe adta őt az Isten.” (7) Szerinte Dávid rosszul döntött, amikor a nyílt terep helyett egy zárt városba vette be magát. De Saul taktikázása emberi okoskodásán, nem Isten vezetésén alapul. Milyen jó is ügyeinkben Isten akaratát keresni, kutatni, és reménység szerint meghallani: csak ez vezet győzelemre.

Mt 20,1–16.

272. dicséret

Az, hogy a héten olvasott történeteinknek Saul és Dávid a főszereplői, pusztán emberi illúzió, a fenti mondat arról árulkodik, hogy az igazi főszereplő Isten. Az ő gondviselése óvja, védi, menti Dávidot, nehogy Saul kezére jusson. Közben pedig erősödjön lélekben és emberekben, tűrésben és szívósságban, vezetésben és szervezésben: mindazon készségekben, amelyek népének olyan királyává teszik majd őt, amilyennek Isten szánta. Mindig kevesen múlik, hogy Dávid ne jusson Saul kezébe: épp elhagyja a várost, az erdőt, a barlangot, mire az üldözők odaérnek; az egyik csapat a hegy egyik, a másik a másik oldalán vonul; éppen akkor szólítja el Sault másik kötelesség, amikor már-már elérné Dávidot. Kevesen múlik, és ez a kevés az, ami éppen elégséges ahhoz, hogy Dávid tovább éljen, menjen, küzdjön. Ez a kevés, ami éppen elég, Istenen múlik. Ebben is neveli ő Dávidot. Megtanítja arra, hogy hozzá fordulhat, rá számíthat; hogy sikere nem a saját és emberi erőben rejlik, hanem Isten vezetésében; hogy már most is felfogjon valamit abból, amit később megénekel: nem a harci kocsikban és lovakban van a győzelem, hanem az Úr nevében (Zsolt 20,8) – „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel!” (Zak 4,6)

Mt 20,17–19.

344. dicséret