A csökönyös szamár

Tóbiás vígan baktatott a keskeny hegyi úton. Ő még nem hordozott semmi terhet, hiszen kis szamárcsikó volt, alig kétéves. Tóbiás nagyon szeretett ugrándozni is, de ezt a mamája nem vette mindig jó néven.
– Vigyááázzz! Vigyááázz magadra, Tóbiáááás! Ki ne törd a lábad a kövek között!
– De mami – ellenkedett a kis szamárcsikó –, egyszer azt mondtad, hogy azért járjuk mi a hegyi utakat az emberekkel, mert nekünk meg se kottyannak a lejtők, az emelkedők. És hogy a kövek meg a sziklák között is ügyesen egyensúlyozunk. Ügyesebben, mint a lovak – tette hozzá, mert Tóbiás nagyon büszke volt rá, hogy a csacsik sok mindenben lepipálják azokat a büszke hátasjószágokat is.
– Egyensúlyozunk, igen – nézett feddőn Tóbiásra az anyja. – És nem ugrálunk! Nem vagyunk mi kecskék.

Tóbiás bánatosan hajtotta le nagy, busa fejét. Az anyja békítően bökte oldalba egy kicsit az orrával.
– Nem tudnám elviselni, ha valami bajod esnék – nézett a fiára Tia mama. – Egy évig hordtalak a szívem alatt, és épphogy csak megszülettél. Mert mi az a két év, amit eddig éltél, a negyvenhez, amit megélhetünk? Vigyázz hát magadra kisfiam, sok dolgod van még itt, a földön!

Tóbiás elgondolkodott. A mamájának igaza lehetett most is, mint mindig. Hiszen valóban nagyon sokáig várja minden szamármama a kiscsacsija megszületését. Hosszabb ideig, mint az emberek, akik kilenc hónapig hordják magzatukat a szívük alatt. És tényleg nagyon sok év várt még Tóbiásra, akár negyven is. Izráelben, Jézus korában egy negyvenéves ember már idősnek számított. De sokan meg sem érték ezt a kort.
– Értem én, értem – válaszolta Tóbiás –, hogy tanulnom kell, meg minden. Csak azt nem tudom, hogy pontosan mi is lesz a dolgom. Málhát cipelni egész életemben?
– Segíteni az embereket – pontosított Tia mama. – Persze, ez nem olyan fennkölt dolog, mint a harci paripák vágtatása, de egy jó hátasszamár akár életet is menthet.
– Életet? Hogyan?

– Hát, alapjában véve úgy, hogy biztonságosan végigviszi a gazdáját a legveszélyesebb hegyi úton is. Mert bizony itt, Izráelben vannak igen barátságtalan vidékek is. Ilyen a Jeruzsálemből Jerikóba vezető út. Nagyon meredek, sziklás, ráadásul még rablók is garázdálkodnak a vidéken. Egyszer egy szerencsétlen ember is rablók kezébe esett, azok kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyták az útszélen. Egy pap ment azon az úton lefelé, de amikor meglátta, elkerülte. Azután egy lévita is hasonlóképpen tett. Ám egy samaritánus, akiket nem nagyon kedveltek a zsidók, megsajnálta a kifosztott embert. Ellátta a sebeit, azután feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és gondját viselte.
– És a samaritánus állata csacsi volt? – kérdezte izgatottan Tóbiás.
– Annak kellett lennie. Más állat nem nagyon tud végighaladni azon a meredek hegyi úton. Esetleg az öszvér. Aki ugye félig csacsi.

„Félig meg ló…” – egészítette ki magában anyja gondolatát Tóbiás, de hangosan nem mondta, mert tudta, hogy Tia mama nem annyira kedveli a lovakat.