Dávid sem tökéletes, tele van emberi bűnökkel. Mégis, nemegyszer csillan meg rajta valami az eljövendő újszövetségi, krisztusi ember fényéből. Ez a fény még halálos ellenségét, Sault is elgondolkodásra készteti, arra indítja, hogy kikerüljön elvakultságából. Dávid ugyanis itt megszakítja a bosszú és bűn – emberi logikával mindig igazolható – láncolatát. Könnyedén megölhetné a barlangjába rejtőző Sault. Társai sarkallják is erre. Még Istenre is hivatkoznak: mi lenne egyértelműbb jele Isten gondviselésének, mint hogy a főellenséget tálcán kínálja fel Dávidnak? Dávid azonban tudja, Isten nem így munkálkodik. Emberi számítás van benne vagy remény, hogy Sault egy jó tett, egy neki tett gesztus talán letérítheti a rossz útról? A motivációk homályosak, de a tettek beszédesek. Dávid itt tud igazabb lenni, a rosszért nem rosszal fizetni (1Thessz 5,15; Róm 12,17), a bűn láncolatát megállítani. Mi hagyjuk-e, hogy minket is késszé tegyen erre Isten kegyelme?

Mt 20,20–28.

27. zsoltár

Az előző napi igében Dávid azt bizonyította: képes szembeszállni az örök emberi viselkedéssel, amely magától értődőnek veszi, hogy a rosszért rosszal fizessen. E történetben pedig emberi természetünk még kevésbé indokolható, mégis sokszor tapasztalható megnyilvánulása kerül elénk: amikor már a jóra is képesek vagyunk rosszal reagálni. Mindebből még az sem von le semmit, hogy Nábálnak lehetett azért oka az idegeskedésre, hiszen Dávid kérésébe, amikor Nábál pásztorait védelmező fegyvereseinek ajándékot kér, beleérthető valami fenyegető. Nábál legalábbis így érti a kérést, rögtön javaiért aggódik. S ezek féltésében – még az ókori keleti vendéglátás íratlan kötelességét is feledve – utasítja el Dávid közeledését, vívja ki haragját, vonja veszélybe éppen azokat az anyagi javakat, amelyeket annyira félt. Talán mi is sokszor elzárkózunk mások kérése elől, mert abban többet vagy mást látunk, mint ami. Milyen jó lenne nem elsőre és gyorsan ítélni, hanem Istentől kért bölcsességgel meghallgatni a másikat.

Mt 20,29–34.

460. dicséret

„Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát” – írja Pál a második korinthusi levélben (2Kor 5,18). A „békéltetés szolgálata”, amit a mai történetünkben a talpraesett Abígajil végez el, nemcsak annak a javát szolgálja, akitől ezáltal elfordul a haragos indulata, hanem magáét a haragosét is. Ezt ismeri fel itt Dávid is. Dávid nem tökéletes. Nábál pökhendisége, amellyel elutasítja Dávid kérését, felzaklatja őt, és arra készteti, hogy erőszakkal maga vegyen elégtételt a sértésért. Sőt, Nábál meggondolatlanságáért ártatlanok is szenvednének. Abígajil önkéntes békeküldetése megakadályozza ezt a tragédiát. Észhez téríti Dávidot, nehogy pillanatnyi elborultsága egész későbbi uralkodására rányomja bélyegét. Dávid feleszmél, hogy valóban, milyen esztelen indulat munkált benne, hálát ad Istennek, aki így Abígajil által nemcsak az ártatlanokat, hanem őt is megmentette egy jóvátehetetlen bűn elkövetésétől. Ha az Ószövetség világában is ilyen fontos volt, mi, az Újszövetség népe magunkra vállaljuk-e a „békéltetés szolgálatát”, ott és ahol tudjuk, tehetjük?

Mt 21,1–11.

330. dicséret

Mintha megtörténne a lehetetlen. Saul kibékül Dáviddal, nem kívánja már többet a halálát. Mi történt? Dávidnak bejött a számítása? Kitartása abban, hogy a kínálkozó alkalmak ellenére sem ölte meg Sault, meghozta gyümölcsét? Erre játszott, tudta, hogy így édesgetheti vissza magát királyához? Talán félreértenénk ezt az eseménysort, ha ilyen számító viselkedést tulajdonítanánk Dávidnak. Ő csak azt tette, amit Isten a lelkiismeretére helyezett. Az tartja vissza őt kétszer is Saul megölésétől, hogy nem hajlandó kezet emelni Isten felkentjére. Nem Saulért, hanem Istenért teszi ezt. Isten parancsának való engedelmessége által pedig Isten megóvja őt a királyi vér kiontásától. Megóvja őt, hogy olyan trónkövetelő legyen, mint bárki más az akkori világban. Megmutatja neki: későbbi uralmát Isten kiválasztásának és gondviselésének köszönheti. Ehhez persze az kell, ami Saulnak sajnos nem ment: az engedelmeskedés. Mi vajon hűek tudunk-e maradni Isten parancsolataihoz akkor is, amikor nem látjuk azok rövid távú, gyakorlati hasznait a magunk számára?

Mt 21,12–17.

165. dicséret

Legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok!” (Mt 10,16) – mondja tanítványainak Jézus. S jogosan érezhetjük, hogy az, amit Dávid ebben a történetben véghezvisz, túltesz azon, amit a jézusi mondat „okossága” még megenged az Istenben hívőnek. Dávid a filiszteus Ákis király gáti udvarában találva menedéket azzal nyeri el magának a király bizalmát, hogy – bár a zsidók ősellenségei ellen vezet támadásokat – Ákisnak azt hazudja: Saul területére tör be. Ráadásul mindezt kiemelt kegyetlenséggel végzi: hadjárataiban hírmondót sem hagy, nehogy kettős játékára fény derülhessen. Magyarázatot ad tettére, hogy félelemből cselekszik. Meglepő módon erőt vesz rajta a félelem, hogy Saul egyszer mégiscsak meg fogja ölni. Ezért menekül, áll át az ellenséghez, ezért követ el gyalázatos tetteket. De ez valóban csak magyarázatot és nem felmentést ad tetteire. Miért a félelem? A sok erre mutató jel ellenére is megrengett a bizalma abban, hogy Isten véghez viszi vele, amire kiválasztotta? Van sajnos ilyen elbizonytalanodás, és sajnos ez félelemhez, sőt istentelen tettekhez is vezethet. „Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart.” (Jak 1,12)

Mt 21,18–22.

213. dicséret

Saul, meglátva a filiszteusok ellene gyülekező csapatait, pánikba esik. Elkeseredésében Istenhez fordul. De Isten hallgat. Isten elhagyta Sault – vonhatjuk le a következtetést. De logikai láncolatunk téves. Ne feledjük: először Saul hagyta el Istent. Ő nem hallgatott rá először, figyelmen kívül hagyta figyelmeztetéseit, Isten megannyi módon hívta fel őt az engedelmességre, hiába. Saul azt látszik megkapni, amit el szeretett volna érni: az Isten nélküli életet. Az ilyen életnek járuléka a félelem. „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet” – mondja János apostol (1Jn 4,18). Az isteni szeretetről – az agapéról – szól itt János. Ez már nincs meg Saulban. Helyette az önszeretet és a hatalom szeretete uralkodott el benne. Ennek keserű gyümölcseit termi már az élete – félelmet, halálvágyat, babonaságot. Adja Isten, hogy mi felismerjük, amikor elsodródunk tőle! Éljünk az esélyekkel, amelyeket ad a hozzá való visszatérésre-megtérésre. A magunk és anyagi javaink helyetti szeretet helyett az ő önzetlenségében növekedjünk, és tapasztaljuk, hogy az valóban kiűzi belőlünk a félelmet.

Mt 21,23–27.

264. dicséret

Bár Isten kegyelmes módon megbékíti egymással Dávidot és Sault (1Sám 26), Dávidon mégis erőt vesz az isteni gondviseléssel szembeni bizonytalanság, félni kezd, és filiszteus földre menekül. Hazugsággal, sötét tettekkel férkőzik a gáti király, Ákis bizalmába (1Sám 27,1–12). Nemcsak menedéket kap, hanem a király testőre lesz (1Sám 28,2). De nem gondolt azzal, hogy önérvényesítése egy ponton keserűen megbosszulja magát: Ákis szövetségében saját népe ellen kell fegyvert fognia. El is jön ez a pillanat. Könnyelműség volna arra számolnunk, hogy Isten mindig kiment minket a magunk okozta szorult helyzeteinkből. Ez néha nem történik meg, Istennek ezzel is megvan a célja: nevel, tanít, tisztít minket. Kegyelméből azonban sokszor ment meg bennünket saját magunktól is, oldja meg azokat a kritikus helyzeteket, amelyekbe önzésünk, emberi okoskodásaink visznek minket. Ahogyan itt is. Miután Dávid emberi lehetőségei elfogynak, Isten a többi filiszteus vezér szívében gerjeszt bizalmatlanságot vele szemben. Végül ők veszik rá Ákist, hagyja hátra a hadjáratból Dávidot. Ne számítsunk könnyelműen arra, hogy Isten mindig megment minket a magunk okozta kalamajkáktól, de ha kegyelméből megteszi, legyünk hálásak a szabadításáért.

Mt 21,28–32.

170. dicséret