A külföldi protestáns közvélemény egyre többet foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy hogyan lehet megszaporítani az egyház missziói munkát végző seregeit. Minél harciasabbá, minél tevékenyebbé válik az istenellenes áramlatokat képviselő seregek tábora, minél nagyobb szervezettséggel lépnek fel, annál világosabban kiderül, hogy a Krisztus ügyéért harcolókat is új csatarendbe kell állítani. Már csak azért is, mert ha őszinték vagyunk, nyilvánvaló, hogy azok között, akiket keresztyénekként tartanak nyilván, nagyon sok van, aki nem tudja kezelni a fegyvereit, vagy talán már régen el is hajította azokat, s fegyvertelenül nézi az ellenséges seregek felvonulását. […]

Az egyházak jövendője azon fordul meg, mennyire tudják Krisztus személyes bizonyságtevőiként harcba küldeni nem lelkészi egyháztagjaiknak egész sorát. Kétségtelen, hogy ennek a kérdésnek a megoldása felé haladunk akkor, amikor presbiterek, diakónusok és diakonisszák seregét állítjuk bele az egyház munkájába. Azonban ezeknek a szolgálata is csak akkor ér valamit, ha egyéni életük is komoly bizonyságtétel arról a Krisztusról, akinek személyes szolgálatába állottak, s akivel élő és ható kapcsolatban állnak szüntelenül. […]

Az ilyen korokban azoknak az egyházaknak, melyekben nem él elevenen a misszió lelke, el kell bukniuk. Az igazi missziót pedig nem lehet másképen megvalósítani, csak úgy, ha a hivatásuk szerint nem lelkészi képesítésű egyháztagok ezrei válnak a maguk munkakörében, a maguk helyén megújult életükkel bizonyságot tevő, hősi és vértanúságra kész lélekkel küzdő keresztyén misszionáriusokká. […]

A XIX. és XX. század nagy szellemi mozgalmainak elterjedésében a közkatonák céltudatosságának és hősiességének éppen olyan szerepe volt, mint a vezérek jól megfontolt útmutatásainak. Jaj nekünk, ha kicsiny tiszti csapat leszünk és ügyünk mögött nem állnak a közkatonák tízezrei.