Hogy alakult ki ez az életpálya? Mi hívta el erre a két nehéz hivatásra?

Családi indíttatás volt a katonaság, édesapám is katonatiszt volt. A katonacsalád speciális gyerekkort jelentett, mint ahogy más lelkész-, orvos- vagy pedagógusgyereknek lenni. Mi is többször költöztünk, az általános iskolát például Leningrádban (a mai Szentpéterváron), a Szovjetunióban kezdtem, édesapám akkor ott tanult. Hazatérve Miskolcra költöztünk. Hivatásos katona csak édesapám volt a családban, de a felmenőim – akik mind Felső-Szabolcsból, a kuruc vidékről származtak – minden korábbi háborúban szolgáltak. Én már kissrácként katona akartam lenni, de édesanyám nem támogatta, édesapám pedig agyvérzés következtében nagyon fiatalon elhunyt.

Így tanító-hitoktatóként végeztem Nagykőrösön. Református családból származom, de az én családom is a rendszerváltás körül talált vissza az egyházhoz. Bár presbiterek, főgondnokok is voltak a felmenőim között, édesapám főtisztként nem volt templomjáró ember, engem titokban kereszteltek meg, viszont már a rendszerváltás előtti időszakban jártam gyerek-istentiszteletre, a konfirmálásomat még édesapám is megélte. A lelkészünk, Szőnyi György javaslatára mentem Nagykőrösre, de ő már akkor a teológiát ajánlotta, én azonban erről hallani sem akartam. Aztán a főiskolai évek alatt elmélyült a személyes hitem, akkor kaptam elhívást a lelkészi pályára. Így kerültem Debrecenbe.

És a tábori lelkészség?

Mint mondtam, mindig katona akartam lenni. A lelkészi tanulmányaim már másoddiplomának számítottak a főiskola után, így keresnem kellett egy „mecénást”, aki támogat, ugyanis édesanyám az akkor egyetemre készülő öcsémet és engem egy újabb diploma megszerzésében az óvónői fizetéséből nem tudott volna segíteni. Félárvaként hamar megtanultam, hogy ha kérdésem van, mernem kell kérdezni. Minden bátorságomat összeszedve felhívtam az akkori tábori püspököt és elmondtam neki, hogy szeretnék tábori lelkész lenni. Az ő segédletével a Zrínyi Nemzetvédelmi Egyetem Felsőoktatási Tagozatának hallgatói állományába kerültem, itt azokat képezték, akik civil egyetemen tanultak, de később tiszti beosztásba kerültek, mint például a jogászok vagy orvosok. Én voltam az első és egyetlen teológus. A Debreceni Református Hittudományi Egyetemen tanultam, előbb vallástanárként, majd teológus-lelkészként diplomáztam, ezt követte a tisztavatás a hagyomány szerint a Kossuth-téren, ahol hallgatóból hadnagynak neveztek ki. Aztán szépen haladtam előre a ranglétrán.

Milyen volt az első időszak?

Harcoló alakulathoz kerültem, és hamarosan már külszolgálaton voltam. Rögtön az elején felismertem: nem értek elég jól a szolgálatomhoz, az egyetemen nem specializálódtunk, és utána sem mondta el senki, hogyan kell katonák között szolgálni. Kikerültünk műveleti területre, és jöttek a katonák magánéleti és egyéb, a szolgálattal öszszefüggő problémái. Éreztem, hogy itt más kell, mint a klasszikus gyülekezeti pásztorolás során. Másfajta szolgálat ez, extrém helyen és extrém időben. Ezt én akkor kudarcként éltem meg. Mindenki másként küzd meg a kudarccal; én tanulni kezdtem. Istenről és az emberről, a katonaemberről akartam többet tudni, így jelentkeztem PhD-képzésre, ahol elkezdtem a katonai lelkigondozás tudományos feldolgozását. Áthallgathattam az Orvostudományi Egyetem Magatartástudományi Intézetébe, ahol főként trauma- és krízislélektant tanultam. A fokozatot még nem szereztem meg, remélhetőleg hamarosan be tudom fejezni a disszertációmat. Közben szakvizsgáztam a Pszichológiai Intézetben mentálhigiénés szakirányon. Később a fókusz a katonacsaládokra helyeződött át, így újabb öt év alatt rendszerszemléletű pár- és családterapeutává képződtem. Legújabban logoterápiát és egzisztenciaanalízist tanulok, ez értelemközpontú, filozófiai terápiás módszer.

Önre igaz a mondás, a jó pap holtig tanul!

Nekem ez így alakult, de tudom, hogy nem én alakítottam így az életem. Emberként Istenre figyelni: nekem erről szól a szolgálat, az élet és a tudomány.