Miután Dávidnak sikerül elkerülnie, hogy a filiszteusokkal együtt vonuljon hadba saját népe ellen, hazatér ideiglenes otthonába, Ciklágba. Otthon tragikus kép fogadja. Harcosainak távollétét kihasználva a kor hírhedt rabszolga-kereskedői, az amálekiták törtek be a városba, és elhurcolták az otthon maradt gyerekeket és asszonyokat. Támadásuk a „szemet szemért” elv alapján még akár jogosnak is lenne mondható, hiszen korábban Dávid is szívesen fosztogatta az ő területeiket. A férfiak elkeseredése óriási: „...végül erejük sem maradt a sírásra.” (4) Sőt mi több, a tragédia okát Dávidban látják, ellene fordulnak, a halálát kívánják, meg akarják kövezni. Mintha a pusztai vándorlásnak azok a jelenetei elevenednének meg újra, amikor a nép a kapott jót és sikert természetesnek veszi, de ha nehézsége van, lázad, bűnbakot keres, és vezetőjére támad. Lehet-e kiút ebből a helyzetből? „Dávid azonban erőt kapott Istenétől, az Úrtól.” (6) Isten, az elveszett ügyek és helyzetek megmentője lép megint közbe. Kivonja Dávidot kétségbeeséséből. Tettekre sarkallja. Dávid kérdezi, és ő válaszol. Isten ma nekünk is ezt üzeni. Ő az elveszett helyzetek megmentője. Ő adhat kiutat, felemelkedést, megoldást.

Mt 21,33–46.

63. zsoltár

Mi kinek tulajdonítjuk a győzelmeinket? Az előző napi igében olvashattunk arról, hogy Dávid Isten akaratát tudakolja abban, hogy üldözőbe vegye-e az emberrabló amálekitákat. Isten felbátorítja őt a cselekvésre. Sőt mi több, ma arról olvashatunk, hogy a győzelem útját is ő készíti elő: az amálekiták hamis biztonságtudattal esznek-isznak, ünneplik zsákmányukat. Dávid meglepetésgyőzelmet arat felettük. Nemcsak az elrabolt családtagok kerülnek elő hiánytalanul, de az amálekiták korábban összerablott kincsei is Dávid kezére jutnak. Dávid emberei közül néhányan viszont maguknak tulajdonítják a győzelmet. Nem akarnak adni a zsákmányból azoknak, akik hátramaradtak a felszereléssel, mondván, ők nem olyan mértékben vették ki a részüket a harcból. A zsákmány az övék, ők szerezték, ők dolgoztak meg érte. Dávid Istennek tulajdonítja a győzelmet: „Testvéreim! Ne bánjatok így azzal, amit az Úr adott nekünk! Mert ő őrzött meg bennünket…” (23) A győzelem, a siker, az előmenetel nem jutalom, hanem ajándék. Nem ők érdemelték ki, hanem Isten kegyelméből kapták. Adja Isten, hogy megláthassuk, elismerjük mi is: „És hogyha néha-néha győzök, / Ő járt, az Isten, járt előttem, / Kivonta kardját, megelőzött.” (Ady Endre)

Mt 21,1–14.

489. dicséret

Végjáték. Miközben Dávid fényes győzelmet arat az amálekiták felett, Saul is vívja a maga harcát a filiszteusokkal. Dávid győzedelmes, Saul viszont alulmarad. Veresége betetőzi azt a tragikus utat, amelyen engedetlenségének, önzésének és hatalomvágyának elvakultságában végigment. Nem adatik meg neki a hősi halál. Mindenképpen el akarja kerülni a fogságba kerülést, amikor pedig már nem lát kiutat a megmenekedésre, fegyverhordozójával akarja leszúratni magát. Ám ő ezt nem hajlandó megtenni. Végül Saul önkezével vet véget életének. Több történetből láthattuk, hogyan harcol Saulban az életet igenlő és az embert romboló hatalom. Volt, amikor úgy látszott, van esélye, hogy az első győzzön (1Sám 26,1–25). Végül az utóbbi győzött rajta, visszafordíthatatlanul. Tragikus sors az övé: Istennel való szembefordulása, önszeretete először indulatosságba, haragba (1Sám 20,33), majd félelembe, levertségbe sodorja (1Sám 28,5), babonás tettekre sarkallja, az út vége pedig az öngyilkosság. Mi talán nem kerülhetünk bele ilyen spirálba? Adja Isten, hogy hullámvölgyeinkben tudjuk kérni az ő feleszméltető, önszeretetünket leleplező, megmentő erejét!

Mt 22,15–22.

173. dicséret

Mai gondolkodásunk számára idegen és kegyetlen a mai igében lejátszódó eseménysor. Dávid fényes győzelme után két nappal szomorú hírt kap. Izráel vereséget szenvedett a filiszteusoktól, elhunyt Dávid barátja, Jónátán, és üldözője, Saul is. A hírvivő ráadásul – aki talán nem is sejti, hogy az elmúlt napok fényében milyen rosszul csenghetett amálekita származása – azzal kérkedik, hogy ő maga végezte el a kegyelemdöfést Saulon. Hazugságával akart érdemeket szerezni Dávidnál. Rosszul kalkulál. Dávid felháborodik az arcátlanságon: hogyan is kérkedhet valaki azzal, hogy kezet emel az Úr felkentjére? Ő ezt többször megtehette volna, de nem tette meg. Elvetettségében is tiszteletben tartotta a Saul fölötti isteni oltalmazó jelet. Dávid gyászos felindultságában megöleti a hírvivőt. Nem tudhatunk igazságot tenni ebben a barbár eseménysorozatban. Amit azonban a történetből mai szemmel is megláthatunk, hogy nem Istennek tetsző az, amikor valaki más szerencsétlenségén, baján, nyomorán akar nyerészkedni, amikor valaki más rosszindulatára, rossz szándékára apellálva akarja a maga előmenetelét előmozdítani. „Ha pedig küzd is valaki, nem koronáztatik meg, ha nem szabályszerűen küzd.” (2Tim 2,5)

Mt 22,23–33.

352. dicséret

Saulnak nem adatott meg a hősi halál, Dávid most mégis hősi énekbe foglalja emlékét. Az ének azonban nem is Saulról, hanem inkább Dávidról mint Isten emberéről szól. Az ő őszinte gyászáról nemcsak a barát Jónátán, hanem egykori példaképe, királyi ideálja, Saul kapcsán is. Az ő megbocsátásra való hajlandóságáról, amely annak az embernek a sajátja, aki tudja, hogy neki is sokat engedtek már el (Lk 7,43). Semmiképpen nem a beteljesedett bosszú elégtételének érzése csendül ki ebből az énekből, hanem egy jobb sorsra érdemes ember tragédiája miatt érzett szomorúsága. Ő ismerte Sault fénykorában, látta az útját lefelé, egészen dicstelen haláláig. Mégsem káröröm van benne, hanem szánakozás az ember iránt, aki tudná, mi a jó, mégsem találja annak véghezvitelét (Róm 7,18). Meglátja az életére törő Saulban is az örök emberit, annak minden áldásával és átkával együtt. Bár ő volt Saul végzetes viselkedésének egyik nagy kárvallottja, mégsem tör pálcát felette, „nem ül a csúfolók székébe” (Zsolt 1). Megelőlegezi a jézusi ember követelményét: „Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket…” (Mt 5,44) Csak Isten Lelke által lehetséges ez annak, akinek ezt ő adja.

Mt 22,34–40.

78. zsoltár

Saul elestével Dávid számára még nem egyenes az út a trónig. Saul tábornoka – Abnér – Saul életben maradt fiát, Ísbósetet teszi meg az északi területek királyává. Abnért tettében nem Isten népével kapcsolatos szándéka érdekli: a báb Ísbóset királlyá tételével a maga hatalmát építgeti. Az emberi hatalomvágy újabb felesleges konfliktusba, vérontásba viszi majd a népet. Dávid azonban az Urat kérdi: hogyan tovább? Az Úr válaszol. Hebrónba küldi Dávidot, ahol saját törzse, Júda már felismerte benne az Úr felkentjét. Dávid pedig további szövetségeseket keres. Jábes-Gileádba küld követeket. Ők Saul olyannyira hűséges hívei voltak, hogy kockázatos tettel megszerezték a holttestét, hogy aztán méltó körülmények között eltemethessék. Miért éppen ők lehetnének Dávid szövetségesei? Azért, mert Dávid uralmát olyan értékekre akarta építeni, mint amilyen a becsület, hűség, igazságosság. Ha pártállásuk elkülönítette is őket egymástól, belső értékrendjük mégis összeköti őket. Míg az önző, önérvényesítő ember a maga érdekében akár a barátját is odahagyja, addig az igaz emberek támogatására számíthat az, aki maga is igaz ügyet képvisel.

Mt 22,41–46.

110. zsoltár

Testvérháború. Dávid és Isbóset katonái királyaik nélkül vonulnak ki a határvidékre, és találkoznak egymással a gibeóni tónál. Talán nem is bántanák egymást, de Isbóset becsvágyó tábornoka, Abnér harci játékra hívja ki Dávid tábornokát, Jóábot. Játék a tűzzel. A „harci bemutató” elfajul, a szemlélők is elveszítik önuralmukat, egymásnak esnek. Így indul meg a háború. A kis tűz az egész erdőt felemészti. A két tábornok felelőtlen rivalizálása sokak életébe kerül. Istennek ezért is van haragja az emberi gőggel, hatalomvággyal szemben. Lavinát indít el, ezt aztán már csak nehezen lehet megállítani: rombol életeket, sorsokat, lelkiekben és testiekben egyaránt. Akinek az élete felett Jézus uralkodik, esélyt kap arra, hogy ő is uralkodni tudjon magán. Uralkodjon indulatosságán, felcsattanásain, megromlott emberi természete átkain. Másokat is szem előtt tartva, felelősségteljesen éljen. Ne szítsa a feszültségeket, hanem ameddig szava elér, simítsa inkább el azokat. Szolgálja Isten akaratát, ami nyugalom, béke, élet.

Mt 23,1–12.

29. zsoltár