Mivel az érthető bibliai-teológiai igazságok formálják egyházunk olvasó tagjait, tisztáznunk kell, hogy mi az értelme a keresztyén teológiának. Az értelemkeresés nyomán meg fogjuk látni, hogy kinek is van szüksége erre. A teológia görög eredetű összetett szó (theosz=Isten, logosz=beszélni, mondani). Tükörfordításban az Istenről való beszédet jelenti. Általános értelemben minden vallási rendszernek megvan a maga teológiája. Ezért egészen pontosan most a keresztyén teológia értelméről szólunk.

A HELYES ISTENISMERET LÉTFONTOSSÁGÚ

„Nem tudok hinni egy olyan Istenben, aki…” – halljuk időnként embertársaink ellenvetését a keresztyénséggel kapcsolatban – akár az élet megpróbáltatásai (a háborúk, a szenvedés) miatt, akár azért, mert az illető nem ért egyet a Biblia egy-egy tanításával. Végeredményben mégsem az számít, hogy mit szeretnénk gondolni Istenről, hanem az, hogy ki ő valójában, és ez milyen jelentőséggel bír az életünkben.

A Hit-vallás rovat korábbi részeiben már említettük, hogy a keresztyének hitében központi jelentőségű a helyes istenismeret. Sokan hiszik Isten létét, ez azonban még nem teszi őket keresztyénné. A Szentírás kijelentésének fényében nem minden „Isten”, amit a vallások, filozófiák, különböző eszmék annak neveznek (1Kor 8,5–6). Miért gondoljuk egyáltalán, hogy egy teremtmény a véges elméjével képes lenne elgondolni vagy „meghatározni” a végtelen Istent? Emil Brunner szerint Istenről annyit tudhatunk, hogy semmit sem tudunk róla.

Kultúránk számára talán nem is nehéz elfogadni Isten megismerhetetlenségét. Sőt, többen inkább azokkal szemben kétkednek, akik – szerintük – már-már túl sokat vélnek tudni Istenről. Valóban vigyáznunk kell, nehogy elbízzuk magunkat az ismeretben. Ezzel együtt nem is hangsúlyozhatjuk túl Isten megismerhetetlenségét. Ő valóban „rejtőzködő Isten” (Ézs 45,15), ugyanakkor komolyan kell vennünk azt is, hogy kijelentette magát nekünk. Aki az athéni zűrzavarban nem hallja meg Pál igehirdetését a valódi Istenről, annak számára az „ismeretlen Isten” valóban ismeretlen marad, pedig megragadhatná az ígéretet: „Eljegyezlek magamnak a hit ajándékával, és megismered az Urat.” (Hós 2,22; Jer 9,22–23)

Igaz, hogy nem lehet Istenről teljes ismeretünk – ám bízhatunk benne, hogy amit megmutat önmagából, az a részlegessége ellenére is helyes ismeret. Nem az a baj, ha valaki Istenről elmélkedik (Zsolt 77,4), hanem az, ha nem az ő Igéje szerint gondolkodik róla. Ezért szólnak a parancsolatok olyan szigorúan a bálványimádás és a hamis istentisztelet ellen (2Móz 20,4).

A református teológiának minden részlete azon alapszik, amit Isten a Szentírásban önmagáról kijelentett. A hívők nem elméletekből ismerik meg Istent, hanem úgy találkoznak vele, mint aki értük cselekszik. Hitük és gondolkozásuk, értékrendjük és lelkületük, döntéseik és cselekedeteik egyaránt a Szentháromság Isten teremtő, megváltó és megszentelő művében gyökereznek. Ez az ismeret semmiképp nem büszkeségre, hanem éppen alázatra indítja őket, hogy ne legyenek felettébb okoskodók: mondják el róla, amit önmagáról kijelentett, ahol pedig az értelem korlátaiba ütköznek, ott inkább álljanak meg őelőtte dicsérettel, bizalommal és hálaadással!

A református hitvallások (például a Második Helvét Hitvallás 3. fejezete) sokszor már a Szentháromságról szóló tanítás előtt kitérnek arra, hogy kicsoda Isten önmagában, lényegében: Isten Lélek, személyes Isten, maga a tökéletesség és teljesség. Emellett megállapítják néhány tulajdonságát is, melyek nem filozófiai spekulációk termékei, hanem a bibliai könyvek tanúságából egybehangzóan kirajzolódnak. A fent említett alázat lelkületével érdemes ezekről beszélni.

1. Isten Lélek. Ez egyrészt a természetfelettiségét jelenti: őt nem kötik a teremtett világ keretei, nincs teste (bár Krisztusban testté lett). Másrészt arra is utal, hogy ő személyes létező. Nem azonos a teremtett világgal vagy valamiféle személytelen természeti erővel. Nem az emberek ruházzák fel őt személyességgel, nem csupán egy fogalom vagy egy vágyálom kivetülését nevezik Istennek, hanem ő szólítja meg személyesen a tőle különböző teremtményeit. Ez az ismeret arra indít bennünket, hogy Igéje szerint imádjuk őt életünk istentiszteletével (Róm 12,1–2; Jn 4,24).

2. Isten önmagától létező (abszolút). „Ki teremtette Istent?” – kérdezi a kíváncsi gyermek. Istennek azonban nem volt szüksége arra, hogy bárki megteremtse. Nem függ semmitől és senkitől, nem szorul rá senkire és nem kényszerítheti őt senki. Ha így lenne, már nem is volna Isten (Zsolt 50,12; Jn 5,26).

3. Isten egy: akkor is, ha több tulajdonságát soroljuk fel, és akkor is, ha a Szentháromságban hiszünk. Nem a Szentháromság tanításának ellenére, hanem azzal együtt valljuk, hogy nem három, hanem egy Isten van. Ezért is beszélünk szigorúan három személyről, nem pedig Isten három részéről vagy tagjáról – ő ugyanis nem osztható részekre. Érthetetlen, de nem értelmetlen; nem ellentmondás, hanem titok, melyet a fent említett alázattal kell fogadnunk (Jn 10,30; Ézs 44,6).

4. Isten változhatatlan: nem fejlődik, nem változik, mindig ugyanaz marad – ezért ígéretei sem változnak. Ez a hívőket a legnagyobb bizalommal és nyugalommal töltheti el. Ha nem így volna, honnan tudnák Jézus mai követői, hogy a megváltás vajon rájuk is érvényes-e? Bízhatnának-e abban, hogy örökkévaló hatalmával őket is megőrzi az örök életre (Zsidók 13,8; Jak 1,17)?

5. Isten mindenható és szuverén Úr. „Teremthet-e Isten akkora követ, melyet nem tud megemelni?” – kérdezi ismét a kíváncsi gyermek, de az okoskodó felnőtt is. Isten azonban valóságos, ezért neki a valósággal van dolga, nem pedig az emberi kitalációkkal. Ő mindenre képes, ami nem mond ellent lényének – és ezzel nem kisebbül istensége. Hatalma van a természeti törvények felett; szuverén Úr az emberiség és az egyes emberek felett is. Az ő titkos akarata valósul meg a világtörténelemben, még ha ezt a véges emberi ész nem fogja is fel. Üdvözítő tervét senki nem hiúsíthatja meg, még az ember bűnét is felhasználhatja benne (1Móz 50,20; ApCsel 2,23). Isten gyermekeit ez a hit bizalomra és reménységre indítja, mert nem a sors vagy a végzet személytelen és könyörtelen hullámai sodorják, hanem Isten hatalma őrzi őket. Akik életük legapróbb részleteit is Isten kezében tudják, azok bátran mernek küzdeni, felelősséget vállalni, hűséget fogadni, élni (Zsolt 139,16; Zsolt 135,6; Ézs 45,7; Ef 1,11).

6. Isten örökkévaló: nincs kezdete és nincs vége. Sőt, felette áll az időnek, nem korlátozza őt az elmúlás, a határidők vagy a jövő ismeretlensége. Mindez az ő kezében van. Mi, időben létező teremtmények el sem tudjuk képzelni az örökkévalóságot, melynek ígéretét a hívők mégis megkapják (Jn 6,54; Zsolt 90,2; Jel 1,8).

7. Isten mindentudó és mindenütt jelenvaló: erre csodálkozik rá Dávid a 139. zsoltárban, és ez a felismerés nem rettegésre, hanem bizalomra indítja őt Isten iránt. Ő mindent ismer, múltat, jelent és jövőt, a legnagyobb összefüggésektől a legapróbb részletekig. Mindenhatóságában a tér sem korlátozza őt (1Kir 8,27; Zsolt 139,1–10).

8. Isten bölcs: még azoknál is bölcsebb, akik Igéjét bolondságnak tartják (1Kor 1,25). A hívők számára az adja a biztonságot, hogy Isten sokkal jobban tudja, hogy mi a jó nekik és mire van szükségük, mint ők maguk (Róm 11,33; Róm 8,26–27).

9. Isten jó: ha nem kapunk is magyarázatot életünk minden megpróbáltatására, azt tudhatjuk, hogy Isten mindent a javunkra fordít (Róm 8,28): ezt képes megtenni, és meg is akarja tenni (Heidelbergi Káté, 26. kérdés-felelet.; Zsolt 145,9).

10. Isten kegyelmes és szeret. Az egész Szentírás Isten kegyelmét hirdeti. Minden ember megtapasztalhatja hosszútűrését, gondviselését. Legteljesebben mégis Krisztusban mutatta meg kegyelmét, ezért csak az újjászületett hívők tapasztalhatják meg a gyermekké fogadtatás és az örök élet ajándékát (Zsolt 103,8; 1Jn 4,10).

11. Isten szent: lényében és erkölcsi értelemben is. Fenséges és tökéletes; teljesen más, mint a teremtményei, minden tekintetben felettük áll. Méltósága, dicsősége, tisztasága felülmúlhatatlan. Jelenlétében nem maradhat meg senki, aki tisztátalan – hacsak Isten meg nem szenteli, magához nem emeli őt (3Móz 19,2).

12. Isten igazságos: egyedül ő tudja, hogy mi az igazság. Joggal állít törvényt az ember elé, és joggal ítéli el a bűnöst. Igazságának teljességét mégis csodálatos módon mutatta meg az emberiségnek: az evangéliumban (Róm 1,17). Aki Jézusban hisz, arra Isten úgy tekint, mintha megfelelne a törvény elvárásának. Isten igazsága továbbra is érvényben van, a hívők számára ugyanakkor már nem ítélet, hanem ígéret, mely Isten kegyelméből kiábrázolódhat az életükben (Róm 3,25–26).

A szerző a Pesthidegkúti Református Egyházközség beosztott lelkésze, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kar, Rendszeres Teológiai és Ökumenikai Tanszékének adjunktusa