Az Ige mellett

VII. 10. VASÁRNAP

(2) „Ki méltó arra…?” (Jel 5,1–10)

A bepecsételt könyv és a benne foglaltak a régi próféták helyzetét idézik: engedetlenség vagy alkalmatlanság miatt titokká lett az, amiről mindenkinek tudnia kellene (Ézs 29). Ezért nem tudjuk az idők jeleit sem megítélni (Mt 16,3). János részben azért sír, mert még a mennyei istentiszteleten részt vevők, a Krisztusnak hódolók között sem találni senkit, aki méltó volna, hogy feltörje a könyv pecsétjeit. Részben pedig azért rendül meg, mert félő, hogy nem teljesítheti prófétai tisztét. Titok, elrejtett ismeret, talány marad hát az, aminek meg kell történnie? Senki sem tekinthet bele Isten örök akaratába? Ki tárja fel azt, ami végleg meghatároz minket? A Szentet dicsőítő vének egyike vigasztalást mond: Krisztusban feltárult már a legnagyobb titok, ő méltó arra, hogy a bekövetkezendőket is megismertesse velünk. Ő az oroszlán (5), aki a Bárány (6). Isten Báránya ő, aki elvette a világ bűneit (Jn 1,29), aki vére árán megvásárolta Isten számára a kiválasztottakat (1Kor 6,20), eltörölte a halált (2Tim 1,10). A bűn rabszolgái szabad gyermekekké lettek, és a győzelmes Krisztus uralkodásában részesednek. Az ő áldozata és annak érdeme a titkok titka. Néhány régi kéziratban így áll: „véred árán megváltottál minket” – a mennyei éneket ez a hitünk visszhangozza.

Ezsd 9,1–9.

67. zsoltár


VII. 11. HÉTFŐ

(14) „…Ámen!...” (Jel 5,11–14)

A mennyei istentisztelet ujjongó közössége hirtelen végtelenre tágul, és angyalok sokadalma énekel mindent betöltő hangon. Az ezer és a tízezer megszámlálhatók ugyan, de valójában a felfokozott minőséget jelezik, és azt is, hogy a mi istentiszteletünk itt, a mulandóban is a „szent angyalok társaságában” történik (Kálvin). Amit János a vigasztaló véntől fülbe súgva hallott (5,5), azt most Isten angyalai világegyetemet betöltő örömmel hirdetik, és ujjongásukat visszhangozza minden teremtmény (Krisztus megváltásának ereje épp úgy áthatja az egész teremtett világot, ahogy az isteni gondviselés). Íme, valóság Pál apostol szép himnusza: Krisztus nevére minden térd meghajol, mennyei, földi, föld alatt való (Fil 2,10). Istentiszteletünk akkor teljes, ha visszatükrözi Krisztusnak ezt a mennyei magasztalását, ha hálaadásunkban elismerjük, hogy „erő és gazdagság, bölcsesség és hatalom, tisztesség, dicsőség és áldás” mind az övé (13), és ha erre teljes életünkkel igent (áment) is mondunk (14). Ámen: imádságaink végén a meghallgatásba vetett bizalmunkat jelenti. Itt elöl jár a boldog bizalom. Mielőtt a Bárány megnyitná a jövendő könyvét, mi már igent mondunk, mert az ő kezében van minden élet, és minden élet értelmének a bölcsessége is (Jób 12,10–25). A hatalom Istené, és övé a kegyelem is (Zsolt 62). Mi pedig megízleltük az eljövendő világ erőit (Zsid 6,5).

Ezsd 9,10–15.

207. dicséret


VII. 12. KEDD

(1;6) „…láttam (…) és hallottam...” (Jel 6,1–8)

A Bárány töri fel a pecséteket, a vének szólítják elő a lovasokat. Harcok, polgárháborúk, birodalmi kényszerintézkedések és kiszolgáltatottságok váltogatják egymást, végül süllyedés és megsemmisítő romlás következik. Zakariás próféta látomásai (Zak 1,6; 6) segítenek megérteni a lovak színének jelképeit, s egyúttal megóvnak a spekulációktól, de leginkább attól, hogy a bepecsételt könyvet forgatókönyvnek tekintsük. A bűn alá rekesztett világ folyton ismétlődő nyomorúságait látjuk. A fehér szín a háborúk árán fenntartott békét, a vörös a polgárháborút kiváltó erőszakot, a fekete a hadigazdaságot, a fakó pedig az Ezékiel próféta által megjövendölt négyszeres büntetést: fegyvert, éhínséget, vadállatokat és dögvészt jelzi (Ez 14,21), amikor leomlik egy-egy örökkévalónak gondolt e világi birodalom. A hét levélben foglalt biztatások – (2–3. rész): ne félj, légy állhatatos, térj meg, tartsd meg, amid van, emlékezzél! – vonatkoznak arra is, amit Krisztus népének e világ minden népével együtt kell elszenvednie. Nyomorúsága tehát egyrészt közös, másrészt hűségét próbáló szenvedés is. Mi ugyan nem látjuk mindezeknek a végét, de azt bizton tudhatjuk, hogy a halálon és poklokon győztes Krisztus szabja meg kezdetüket és végüket is.

Ezsd 10,1–9.

168. dicséret


VII. 13. SZERDA

(1;6) „…láttam (…) és hallottam...” (Jel 6,1–8)

A Bárány töri fel a pecséteket, a vének szólítják elő a lovasokat. Harcok, polgárháborúk, birodalmi kényszerintézkedések és kiszolgáltatottságok váltogatják egymást, végül süllyedés és megsemmisítő romlás következik. Zakariás próféta látomásai (Zak 1,6; 6) segítenek megérteni a lovak színének jelképeit, s egyúttal megóvnak a spekulációktól, de leginkább attól, hogy a bepecsételt könyvet forgatókönyvnek tekintsük. A bűn alá rekesztett világ folyton ismétlődő nyomorúságait látjuk. A fehér szín a háborúk árán fenntartott békét, a vörös a polgárháborút kiváltó erőszakot, a fekete a hadigazdaságot, a fakó pedig az Ezékiel próféta által megjövendölt négyszeres büntetést: fegyvert, éhínséget, vadállatokat és dögvészt jelzi (Ez 14,21), amikor leomlik egy-egy örökkévalónak gondolt evilági birodalom. A hét levélben foglalt biztatások – (2–3. rész): ne félj, légy állhatatos, térj meg, tartsd meg, amid van, emlékezzél! – vonatkoznak arra is, amit Krisztus népének e világ minden népével együtt kell elszenvednie. Nyomorúsága tehát egyrészt közös, másrészt hűségét próbáló szenvedés is. Mi ugyan nem látjuk mindezeknek a végét, de azt bizton tudhatjuk, hogy a halálon és poklokon győztes Krisztus szabja meg kezdetüket és végüket is.

Ezsd 10,1–9.

168. dicséret


VII. 13. SZERDA

(11) „…még egy kis ideig…” (Jel 6,9–17)

A mennyei távlat másképpen mutatja meg a dolgokat. Ahogy az első négy pecsét feltörése szinte megszakítás nélkül követte egymást, most az ötödik és hatodik pecsét feltörése is szorosan kapcsolódik. Amit mi történelmi korszakok során tapasztalunk, az egyetlen mennyei szóra előtűnik, aztán szertefoszlik. Hatalmas hang tölti meg a mennyei tróntermet, a tanúk szava ez, akik vértanúkká lettek, mert az Isten Igéje és a Krisztus nevének megvallása miatt megölték őket. Az igazságos és szent Istenhez kiáltanak, sürgetve az ítélet és megfizetés óráját, mely majd a hetedik pecsét feltörésével jön el (Jel 11,18). És kapnak választ! Nem néma az Ég! Az üdvösség jelét, fehér öltözetet kapnak, de egyúttal várniuk kell, mert a vértanúk száma még nem teljes. És a hatodik pecsét feltörése máris mutatja, miképpen rendül meg az egész természet a bekövetkező isteni ítéleten. És lám, a Krisztus ügyének ellenségei, a hatalmasok és alattvalók, a szabadok és szolgák mind, akik az Igét és a bizonyságtételt megvetették, félig-meddig értik ezt a katasztrófabeszédet. Úgy vélik, elmenekülhetnek Isten kibontakozó haragja elől az ítélet kísérőjeleibe. Inkább meghalnak, mintsem az élet beszédét választanák (vö. Jer 8,3; Jn 12,46–50).

Ezsd 10,10–44.

256. dicséret


VII. 14. CSÜTÖRTÖK

(3) „…Istenünk szolgái…” (Jel 7,1–8)

Az egész világegyetemet megrendítő, elkerülhetetlen katasztrófát különös esemény függeszti fel: az Izráel törzséből való szentek megpecsételése. A pecsét jelezheti az illetékességet (5,9: a Bárány méltó arra, hogy a könyv pecsétjeit feltörje), leginkább azonban a tulajdonost vagy másképpen a hovatartozást jelzi. Akik Istenhez tartoznak, védelmét élvezik (9,2). Talán minket is nyugtalanított, hogy a vértanúk nem kaptak napra-órára kiszabott választ sürgető kérdésükre: meddig tűri még Isten a bizonyságtevők üldözését, mikor hozza el ítéletét (6, 10), mikor jön el Úr , nagy napja" (6, 17; 16,14)? De lám, ennél sokkal több történik, Isten elpecsételi szolgáit. Izráel mind a tizenkét törzséből tizenkétezret. A szolgák jelképes száma ez, ők azok, akiket hűségének oltalma alá helyez az igazmondó Isten (Tit 1,2). Bár a szenvedéseket ők sem kerülhetik el, sőt, a régi prófécia értelmében leginkább ők sóhajtoznak és nyögnek a világot uraló rossz miatt (Ez 9,4—6), ám pecsétjük ígéretet hordoz: amikor megszűnik minden átok, ezek a megpecsételt szolgák is üdvösség részesei lesznek. Mi a pecsét felirata? A Bárány neve (22,4).

Neh 1.

79. zsoltár


VII. 15. PÉNTEK

(17) „A Bárány (…) legelteti őket...” (Jel 7,9–17)

A régi szövetségből kiválasztott és Krisztus szolgálatára elpecsételt száznegyvennégyezerhez, vagyis a számon tartottak közösségéhez csatlakozik, az új szövetség alapján, a vértanúk megszámlálhatatlan sokasága, akiket a Bárány vére tisztított meg üdvösségre. Ez a látomás megerősítő választ ad a vértanúk korábban hallott sürgető kérdésére is: meddig tart még a nyomorúság, mikor zárja le Isten az üldöztetést? (6,10) Ma is mérhetetlen vigasztalás mindenféle üldözés közepette, hogy a régiekkel együtt a Bárány előtt vannak az ő mostani és a majdani szolgái is, mert Isten egyszerre szemlél minden egyes hívőt (4,8). Ez a szentek közössége! Kik ők? Tanúk, akik vértanúkká lettek. Áldozatuk alapja a tanúság; mindhalálig hűségesek Krisztushoz. Az üdvösségben minden nyomorúságuk megszűnik. Ám szolgálatuk a mennyei dicsőségben ugyanaz (15), mint földi küzdelmeik közepette volt: dicsőítik a Bárányt, aki a pásztoruk (Jn 10), táplálójuk, életre vezérlőjük, vigasztalójuk. A küzdő egyházban ideig való a harcunk, de dicsőítő szolgálatunk a mulandóban is szakadatlanul tart, most is az örök istentisztelet énekét visszahangozzuk (15), részesedünk Isten minden ajándékában, Isten megoltalmaz az üdvösségre, és velünk lakik (Károli: kiterjeszti sátrát felettünk).

Neh 21.

270. dicséret


VII. 16. SZOMBAT

(1) „…csend (…) a mennyben” (Jel 8,1–6)

A hetedik pecsét felnyitása hét trombitaszót foglal magában. De mielőtt ezek felharsannának, megszakad a mennyei ujjongás, vihar előtti csend támad, vagy inkább néma szomorúság. A szent Isten ítéletet gyakorol a szentségtelen világ felett. Ez a némaság Ezékiel prófétára emlékeztet, aki a fogság idején ezt kapta parancsba: fohászkodj csöndesen és ne mondj siratót a halottakért! (Ez 24,17) Szó sincs részvétlenségről vagy közönyről, inkább fájdalmas megfordítása ez a vihart is lecsendesítő isteni hatalomnak (Mk 4,39); az angyalok harsonázása mérhetetlen pusztulást jelez, mely többszöröse a korábbi bajoknak. Az oltár tüzén meggyújtott füstölőt egy angyal aláhajítja a földre. Ami a mennyei dicsőségben a szent hódolat áldott eszköze, az most tűzbe-lángba borítja a világot. Az áldás, a dicsőség, a bölcsesség, a hálaadás és a tisztesség, a hatalom és az erő (7,12) a hét trombitaszó nyomán ítéletes hatalomként jelenik meg a lázadó világban. Gyászol a menny. Fohászkodj csöndesen!

Neh 3.

147. zsoltár