Lajtha László: Pusztuló református műemlékek

Református Élet, VIII. évfolyam, 23. szám, 1941. június 7.

Kétféle műemlék van: az ingatlan és az ingó műemlék. A nagyközönség, ha beszél róluk, inkább csak az elsőt emlegeti, holott a szakemberek már régóta teljesen egyenértékű műemléknek tekintenek minden olyan ingó tárgyat is, amelyet vagy nagy művészi értéke, vagy ha ez kisebb volna is, rendkívüli kortörténeti értéke tesz azzá. A református nagyközönség keveset tud mindkét fajta műemlékéről. Az épületek közül is csak a legnevezetesebb templomokat ismeri, de, hogy egyházunkban az évszázadok alatt mennyi és milyen nagy értékű kincs halmozódott fel, arról legelsőnek csak a Csikesz Sándor rendezte Országos Református Kiállítás adott tájékoztató képet. Azt vártuk, hogy ez a gyönyörű kiállítás nem fog nyomtalanul elmúlni. Vártuk, hogy hatása alatt a magyar reformátusság a megérdemelt érdeklődéssel kívánja s keresi majd a többi, itt ki nem állított és a számára még ismeretlen műemlékeket, és majd szívén viseli sorsukat. Mert műemlék tulajdonosának lenni nemcsak büszkeséget, hanem komoly erkölcsi kötelezettséget is jelent.

Különösképpen igaz ez, ha a magyar református egyházra gondolunk. Szakértőink szinte egyhangúlag állapították meg, hogy az egyházi felszerelések legmagyarabbjai a református egyház birtokában vannak. A templomi felszerelés legtöbbje, köztük elsősorban az úrasztali terítők, kehely (kancsó) és kenyérborító kendők, maguk az úrvacsorai edények stb. semmiben sem különböztek koruk világi használatra szánt ilyesfajta tárgyaitól.

A magyar művelődéstörténet bármelyik fejezetét írja is valaki, mindig fel kell hogy használja ezt az anyagot, de vannak oly évszázadok, amelyeknek történeti viharában a magántulajdonban lévő tárgyak elpusztultak és e korokról már csak azok a tárgyak beszélnek bizonyító erővel, amelyeket egyházunk őrizett meg. A magyar múlt ily kizárólagos birtokosának lenni nagy felelősséget jelent az egyetemes magyarsággal szemben.