„Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében” – mondjuk sokszor az Apostoli hitvallás első mondatát a hívő közösség tagjaként a gyülekezet közösségében. Új énekeskönyvünk istentiszteleti részében a Nicea-konstantinápolyi hitvallást is megtaláljuk, amely első mondata szintén a teremtő Istenbe vetett hitet fogalmazza meg: „Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjében.”

Ezek a hitvallások a többi keresztyén hitvallással együtt a vallástétel nyelvén a teremtésről szóló bibliai elbeszélést és vallástételt foglalják össze. A teremtéstörténet sem valamilyen érdekes, misztikus, kissé távoli érdekesség, ókori emberek sajátos élet- és világfelfogásából eredő, az évszázadok óta ismereteiben bővülő modern emberiség tudásától idegen fantáziálása, hanem élő hitvallás, mivel a Teremtőhöz és a teremtéshez közünk van. A teremtéstörténet olvasása, a gyülekezeti közösségben elmondott hitvallás erre figyelmeztet és figyelmeztessen mindannyiunkat, különösen akkor, amikor az emberiség viharvert és nyomorult történelmének évezredeit és hasonlóképpen nehéz jelenét is szemügyre vesszük.

A Teremtő Isten akarata jó, értelmes, az általa teremtett világ rendezett egész, szép és megbonthatatlan egységet képez. Mindent és mindeneket megelőz a teremtő szó és erő, a káoszból és annak ellenére alkotó isteni mindenhatóság, az embert férfiúvá és nővé, saját képmására és hasonlatosságára teremtő isteni szeretet és hűség, a gondviselés kegyelme. A bűn, az engedetlenség, az elszakadás, a küzdelmes történelem csak ezután következik. A teremtéshit, a Teremtőbe vetett hit elsődlegessége és elsősége az Úristen változhatatlan voltára és hűségére irányítja figyelmünket, és eltörli félelmeinket.