Ezékiel próféta utolsó látomásában az újraosztott ország új fővárosa rajzolódik ki, ahol minden törzsnek saját kapuja lesz, neve pedig: „Ott van az Úr!” (Ez 48,30–35) A jelenések könyve végén is a szent város képe válik láthatóvá, falak és kapuk, a város szabályos négyszögként magasodik (16). Micsoda látvány! Ott ragyog a látnok előtt, akár a jáspis (11), mintha még az alapokat is drágakövek ékesítenék (18–19), a kapuk gyöngyből, az utcák színaranyból készültnek tűnnek (21). De nemcsak az megkapó, amit János lát – az is nehezen felfogható, amit nem lát! Az új Jeruzsálemben nem áll templom. Dávid városa az Úr hajléka nélkül? Ez már nem Dávid földi városa, ez a település az Úré, „telve Isten dicsőségével” (11). Itt nem épít templomot földi király, itt már nem kell prófétáknak róniuk az utcákat és tereket, hogy megtérésre hívják azt a keveset, akik hajlandók meghallgatni őket. Ide nem tör be többé pusztító, itt nem lesz több újjáépülés sem, és ennek a városnak a tövében senkit nem fognak többé megostorozni, tövissel koronázni, megfeszíteni. Ehelyett ott lesz maga a Mindenható Isten és a Bárány. Nem lesz sötétség, és a kapuk sem lesznek bezárva soha többé. Vágyaink helye ez.

Eszt 9,1–19

33. zsoltár

A mennyei Jeruzsálem látomása után az olvasó szeme előtt egyetlen kérdés lebeg: mikor lesz meg mindez, Uram? Erre a ki nem mondott kérdésre a válasz meglehetősen csüggesztő, ha tudomásul vesszük, hogy már két évezred eltelt a könyv ígéreteinek megfogalmazása óta, a válasz mégis ez: hamarosan. Hamarosan meg kell történniük mindezeknek. Mi viszont türelmetlenek vagyunk, különösen, amikor háborúk zaját halljuk, járványok nyomorúságát éljük át, és naponta ordítják felénk ezernyi csatornából a félelmetes, bár nem teljesen világos szavakat: válság felé rohan a világ! Lehet, hogy mindez igaz, és a világ hatalmasai tényleg csak vakon tapogatóznak, de az is lehet, hogy hibát hibára halmoznak. Mindez azonban csak a jelenvaló, látható világ keretei közt érvényes. Mi, akik végigolvastuk A jelenések könyvét, egy másik világ felé fordítjuk tekintetünket az utolsó fejezethez érve. Nem csüggedünk, és a „hamar” szó miatt sem kesergünk, amely végső soron azt jelenti: „majd”. Mi az Élet Urára tekintünk, aki igaz Igéjét adta nekünk. Ő erősít meg ma is: minden ígérete igaz. Nekünk ez a bizonyosság elég. Várunk, reménykedő szívvel. Ha kell, még kétezer évet, mert tudjuk, boldog, aki „megtartja e könyv prófétai igéit” (8).

Eszt 9,20–32

104. zsoltár

Botrányos megjegyzés: a gonosz maradjon gonosz. Vajon komolyan gondolja ezt a szerző? Tényleg nem akarja, hogy a bűnös megtérjen és éljen, ahogy nagy hatású elődje, Ezékiel próféta hirdette (Ez 18,23; 33,11)? A jelenések könyve nem általános érvényű felszólítást közöl, hanem rögzíti: a mennyei Jeruzsálemben nincs semmi istenellenes, ott nincs elvetemültség. Isten magához vonzza az övéit, és ettől kezdve minden ember valódi arca tárul fel, a gonosz sem rejtegetheti tovább önmagát. Minket is foglalkoztat: meddig érdemes reménykedni a sötét, ördögi, pusztító lelkek megtérésében? Lehet, az apostol már nem bízott ebben. Sokat látott, sokat tapasztalt ember volt, aki túllépett Ezékiel váradalmán. Számunkra ez mégis egy utolsó, nagy megtérésre hívás: dönts. Dönteni kell igaz és hamis, tisztaság és tisztátalanság, a megtérés és a világ bűvölete között. Mindkét út előttünk áll. Mérlegre kell tenni az életet: vajon hova tartozom? Ha így olvasom ezeket a sorokat, feléled bennem a vágy, hogy életemben Krisztus ügyét tegyem az első helyre. Könyvét nem pecsételte le, minden Igéje hozzáférhető ma is; és ígérte: „...hamar eljövök.” (20) Szüntelen várjuk őt!

Eszt 10

486. dicséret

A teremtéssel megszületett az élhető világ. Ennek alapja az egyértelmű határok megvonása, sötétség és világosság, a víz és a szárazföld elkülönítése. Látszólag monoton ez a történet: Isten parancsol, megtörténik, megállapítja, hogy az alkotott dolog jó, és a következő napon ugyanez ismétlődik. Mégsem unalmas leírás ez, a szemünk előtt lassan kibontakozik a csodálatosan sokszínű világ, ahol mindennek megvan a maga helye, és minden nyüzsgésben, mozgásban van. A Biblia első mondata hirdeti: Isten teremtette a világot. Teremteni – olyan héber ige ez, amelynek alanya a Bibliában mindig Isten, soha más. Teremteni csak Isten tud; az ember vagy valamely természeti erő képtelen erre. Mi „csinálni” tudunk, esetleg „alkotni”, de teremteni nem vagyunk képesek. A teremtésben nem csupán létrejön valami, hanem értelmet is kap mindaz, amit az Úr létrehozott. Talán emiatt lehetetlen, hogy az ember teremtővé váljon. Technikai fejlődés, digitalizáció, újító törekvés: mindez munkáinkat jobbá teszi, de a teremtő rangjára ember nem emelkedhet. Rombolni – azt tudunk. Kezdtük a teremtett világ pusztításával, folytattuk a természetes rend felrúgásával, majd elfeledkeztünk a határokról, márpedig ezek nélkül nincs élhető világ.

1Kor 1,1–17

133. zsoltár

Miben emlékeztet az ember Istenre? Értelmünk hasonlít valamelyest? Vagy néha képesek vagyunk helyes erkölcsi döntéseket hozni? Mindebben lehet bizonytalanságunk, de azt tudjuk, hogy mi nem vagyunk Istenhez foghatók. A „maga képmására, Isten képmására”, vagy (a Károli-fordítás szerint) az „ő képére, Isten képére” teremtetett az ember, de sajnos egyik fordításunk sem jelzi, hogy a héber eredeti mondatban két különböző szó áll, így mi, magyar olvasók, azt hihetjük: a bibliai szöveg nyomatékosítani akarja, az ember pontosan olyan, mint amilyen Isten maga! A szöveg értelme azonban nem ez. Az idézett vers ezt mondja: Istenhez hasonló lettél, de vigyázz, nem olyan vagy, mint ő, csupán hozzá hasonló! Az ókori keleten szokásban volt, hogy a királyok birodalmuk távoli pontjain felállíttatták szobraikat, jelezve, ők akkor is uralkodnak, ha épp távol vannak. Képmásuk által voltak jelen. Hasonlóról szól az ember Isten képére történő teremtése is. Senki nem tévesztette össze a szobrot az uralkodóval; az ember sem keverhető össze Istennel, aki felelősséggel felruházott teremtménynek alkotott bennünket. Az Úr élhető világot teremtett, ránk bízta, mi pedig... Az a legkevesebb, ha megvalljuk: nem voltunk jó gazdák.

1Kor 1,18–31

230. dicséret

Új, a Szentírás első oldalain eddig még nem szereplő kifejezéssel találkozunk ebben a szakaszban: Nem jó.." (18). Eddig csak ennek ellenkezője fordult elő: Isten valamennyi alkotását jónak ítéli a szöveg, most viszont az Úr a magányos emberre tekint, és látja, ez így nem jó. Aztán jön a mély, Isten adta álom. Az Úr kivesz valamit Ádámból, aki majd magához tér, meglátja társát, Isten alkotását, és már tudja: véget ért a magány ideje. Ádám szavaiból éppúgy, mint Isten szándékából férfi és nő ősharmóniája árad, még akkor is, ha se Isten, se a nő nem szól egy szót sem. A férfi megkönnyebbült öröme, test a testből felismerése olyan, mintha Ádám nem is tudná biztosan, felébredt-e már, vagy még álmodik. Csodálatos békesség árad ezekből a sorokból. Kiszolgáltatottan, sérülékenyen, mégis harmóniában és nyugalomban élt az ember életadó urával, a szégyen érzése nélkül. Egy darabig. Az a mély intimitás, amely az együtt teljes emberpár és Isten között fennállt, mindazt nyújtotta, amit a bűneset tragédiája óta keresünk. A bűn által még meg nem rontott emberi természetben csak tiszteletre méltó elemek voltak, ahogy Kálvin mondta, minden gyalázatosság ezután következett.

1Kor 2,1–5

466. dicséret

„Hol vagy?” Csak két szó, de magában hordozza a tragédiát, a bűneset igazi katasztrófáját: nem akarunk Isten előtt lenni. A maga feje után megy az ember, és hiába szólongatja az Úr! Isten szól: hol vagy? Ő keresi az embert, a teremtő a teremtményt. Az ember, majd Isten népe bujkál, rejtőzködik, az Úr pedig felé nyújtja a kezét, keresi fáradhatatlanul. A másik itt felbukkanó, soha nem szűnő emberi tulajdonság a felelősség áthárítása. Az ember evett (6), szó nélkül. Ott állt felesége mellett, és vele együtt cselekedett, majd hárított: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem…” (12) Ő tehet mindenről. Értjük, túlságosan jól. Egyrészt az asszony tehet mindenről, másrészt Isten, mert minek is alkotott asszonyt, aki segítőtárs lehetne, de lám, bajba sodor... Csak egyvalaki nem tehet semmiről: én. Én, az ember, ártatlan vagyok, sőt, inkább áldozat volnék! A körülmények, a többiek, mások áldozata. Vajon elszakadunk valaha ettől a gondolkozástól? Megengedjük egyszer, hogy Isten ránk találjon? És ha ez megtörténik, képesek leszünk kimondani: Uram, a bűnös én vagyok. Bocsáss meg engedetlen szolgádnak, akiért fiadat adtad! Hiszem, hogy ő akkor majd kinyújtja kezét felém, újra, és rádöbbenek: nem kellett volna elbújnom előle.