Kőhajításnyira Ábrahám sátrától, Mamré tölgyesében megállt három férfi. Egy ember a puszta peremén, aki tiszteli a vendégszeretet parancsát, és vele szemben néhány, látogatónak kinéző idegen, de róluk csak mi, olvasók tudjuk: nem egyszerű emberek. Sára is azt hitte, fecsegőkkel áll szemben, akik még gúnyt is űznek belőle – neki, az idős asszonynak, gyermeke? Ugyan, nevetséges! Nevetett is egy jóízűt (12–14). Vajon mi hányszor engedjük el a fülünk mellett Isten szavát csak azért, mert túl valószínűtlennek vagy lehetetlennek hat? Csakhogy az Úrnál semmi sem lehetetlen! Ebben a történetben Ábrahám egyrészt jó vendéglátó, aki elkíséri egy darabon vendégeit (16), másrészt olyan, mint egy kalmár: alkudozik. Nem magáért teszi, ez emeli ki a többi kupec közül. Sodomáért, a bűnös városért folytat reménytelennek látszó vitát – mintha a város értéke, bűnszintje volna mérlegen. Vajon találunk itt ötven igazat? Nem? Esetleg akad kicsit kevesebb? Talán negyvenöt? Vagy negyven? Vagy harminc? Esetleg húsz? Talán tíz? A következő részből kiderül: ennyi sem akadt. Isten mégsem pusztított el egyetlen igazat sem. Akit lehetett, megmentett. De ez már a következő történet.

1Kor 10,1–13

112. zsoltár

Sodoma pusztulása megmutatja, hogy a nagy irgalmasságú Isten türelme sem végtelen. A történet szinte pontosan ugyanúgy kezdődik, mint a megelőző fejezetben: a városban megjelent két idegen. Lót, aki az elé tárt országból a Jordán mellékét választotta lakóhelyül (13,11), megtette, amit a szokásjog követelt, házába fogadta, és megvendégelte őket. Az utcán azonban gyülekezni kezdtek Sodoma lakói. Ők nem vendéget, csak testet láttak maguk előtt, és nyers állatiassággal vetették volna magukat a férfiakra. Idegenek, gondolták, akikkel azt teszünk, amit akarunk. Megalázzuk, térdre kényszerítjük, megszégyenítjük őket… Rájuk hullt a vakság, így erőfitogtatásukból szánalmas tapogatózás lett. Aztán már hajnalodott. Lót elindult lányaival a menekülés útján, vői semmit nem hittek a rájuk leselkedő veszedelemből (14), felesége pedig… Ő mindenképp látni akarta a láthatatlant. Végignézte a borzalmat: szeme előtt pusztult el a világból mindaz, amit ismert, amiben otthon volt. Az elveszett otthon elvesztett világ, mert a világ csak annyi, ahol otthon vagyunk. Ha ez elvész, nem vigasztal, hogy valahol még befogadhatnak, a dolgok rendbe jöhetnek, várhat egy másik város, egy új ház. Lót felesége már nem keresett új hazát.

1Kor 10,14–11,1

436. dicséret

Egyetlen fejezettel a sodomai tragédia után értjük: Ábrahám okkal nem bízott a kánaáni városok népében. Arról, ahogy elengedte feleségét, óhatatlanul is Lót szavai jutnak eszünkbe, aki szorult helyzetében kész lett volna lányait kiszolgáltatni a helyiek akaratának: „Van két leányom, akiknek még nem volt dolguk férfival: kihozom őket hozzátok…” (19,8) Nincs itt istenfélelem, szól Ábrahám – a tapasztalat mondatta ezt vele, mégis meg kellett tanulnia a leckét: néha a pogány hagyatkozik Isten szavára. Találhatunk istenfélelmet bűnösnek tűnő városokban, idegenek között, pogányok földjén. Előfordul, hogy ott kezdik komolyan venni Isten törvényét, ahol a legkevésbé várjuk. Ninivében, Jónás idejében, és Gerárban, Ábrahám napjaiban ez történt. Egyetlen éjszakai álom kellett, és mindenki megijedt (8). Ez nem az Istenre hagyatkozó ember megváltozott életének tükröződése, csupán félelem az ismeretlen hatalomtól, mégis több, mint amire az életéért aggódó (11), végül a helyi asszonyokért imádságban közbenjáró Ábrahám számított (17). Talán ért már bennünket is hasonló meglepetés. Néhányszor testvéreket találunk ott, ahol ellenségeket várunk, és kiderül valakiről, hogy keresztyén, mint mi. Sajnos időnként ennek ellenkezőjét is megtapasztaljuk.

1Kor 11,2–16

487. dicséret

Ábrahám lassan megtalálta helyét az ígéret földjén. Szövetséget kötött a helyiekkel, beilleszkedett. Már volt valami ezen a tájon, ami keze munkáját dicsérte: kút, amelyet ő ásott (30), és fák zöldelltek Beérsebában, melyeket ő ültetett (33). Talán már nem érezte idegennek magát. Számontartotta érdekeit, nem hódolt be, nem vált szolgalelkűvé. Sára és Ábrahám már a lehetetlennek tartott ajándékot, Izsákot is karjába vehette. Furcsa öröm, százesztendősen. Ábrahám körülmetélte fiát, hogy ő is a szövetség gyermeke legyen, miközben Sára úgy érezte, nevetség tárgya lett (6). Izsák születése az Ábrahám­Sára ciklus csodálatos tetőpontja. Eddig csak ígéretek hangzottak el, de most hőseink megkapják a kézzelfogható, síró­gügyögő jelet. Ha eddig volt bennük kétség, többé nem lehet: Isten valóban megtartja ígéretét. Sára nem felhőtlenül boldog? Nem mindig úgy reagálunk Isten ajándékára, ahogy illendő lenne… Talán soha nem volt ez az asszony anynyira emberi, mint ekkor. A történet fájdalmas része, hogy a nevetés gyermekéből csak egy lehet, az áldás csak egy ágon mehet tovább, és Hágárnak, Izmaelnek távoznia kell. De Isten nemcsak a látás, hanem a hallás Istene is (17, vö. 16,13); meghallja a fiú hangját, és vele marad (20). Isten nem feledkezik meg a szövetség egyetlen gyermekéről sem.

1Kor 11,17–34

437. dicséret

Hodossy-Takács Előd

Az Ószövetség egyik legmegrázóbb leírása és egyben legfelemelőbb valósága az, ami itt Ábrahámmal és Izsákkal történik. Minden eldőlt a történet legelején: Ábrahám elindult Izsákkal arra a helyre. Valójában ekkor még a hely is ismeretlen, mert azt útközben teszi egyértelművé Isten. De elindult. Arra az útra, amelyet emberi erővel, értelemmel nem lehet megjárni, ahova emberi jó belátással nem lehet megérkezni sem. Mégis hogyan mehetett, hogyan lehetett ez? Minden eldőlt az elinduláskor. Isten oldaláról megnyugtatóan, hiszen gyakran visszatérő mozzanat Ábrahám első megszólításától kezdve: úgy lesz, „ahogyan megígérte”. Ábrahám részéről az elindulás igent mondás az ígéretekre. Erre meg azért van szükség, hogy ami Isten által ígéretben garantált, az a valóságban a mi emberi oldalunkról is biztos legyen. Ábrahámnak el kellett érnie ezt a biztosságot, biztonságot. Isten és az ő szava az első, a mindent eldöntő: „Isten majd gondoskodik…” (8) Ábrahám csak válaszolt azzal, hogy elindult. Igent mondott szándékában, előkészületeiben, az úton való haladásban, tusakodásában, az utolsó pillanatig való rendelkezésre állásban: „Itt vagyok.” (11) Újra kiderül, hogy az Úr gondoskodik. Arról, amiről mi nem gondoskodhatunk. Arról a megváltásról, amit Fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus által cselekedett. Ő ott volt, mi odaérkezhetünk őhozzá, de teljes bizalommal el kell indulnunk. Ábrahám elindult, és megérkezett.

1Kor 12,1–11

432. dicséret

Érdemes az Isten vezetése alatt élő embert gyászában is követni. Sára elvesztése Kánaánban, az ígéret földjén következett be. Mennyi minden történt az idáig vezető úton, s mi minden következik még! Most azonban meg kell állni, ahogyan Izsákkal el kellett indulni, úgy lehetett megérkezni arra a helyre, amelyet Ábrahám így nevezett el: „Az Úr gondoskodik.” (22,14) Ami most történik, az sem Isten tudtán kívül következik be. Sára meghalt. Ábrahám sír és gyászol. Isten jelenlétében teszi ezt. Ezért olvassuk ilyen valóságosan és megnyugtatóan: bement Sárához, elsiratta, meggyászolta, majd felkelt mellőle, és Isten emberéhez méltó következetességgel rendelkezett a temetéséről. Zűrzavaros intézkedés helyett emberi törékenységét nem takarva, de következetesen Isten vezetésében maradva temeti el azt, aki az ígéretek fogadásában is társa volt. Ábrahám megtörtségében is az ígéretek további fogadására kész Isten embere. Gyász és elsiratás nélküli veszteséghelyzet helyett ezt élhetjük át a nehéz időkben: társ, szülő, testvér, gyermek elvesztése idején. Isten ígéretei Krisztus által túlmutatnak az emésztő pillanatokon a feltámadásra és az örökkévalóságba.

1Kor 12,12–31

395. dicséret

Ez az igazság most, hogy Ábrahám élete végéhez közeledik, és visszatekint az útra, megállapíthatja önmagáról, és megállapíthatják róla mások: mindennel megáldotta az Úr. Úgy, ahogyan megígérte. Érdemes végiggondolnunk életállomásait elhívása pillanatától. A magasztos alkalmak éppen úgy áldássá lettek életében, mint az emberi erővel alig elviselhető próbák. Isten tartotta kezében az életét, és az ő kezében áldásra fordul minden. Most pedig azt látjuk az öreg Ábrahám életében, hogy az áldásnak elkötelező ereje van. Nem beleszól fia házasságába a saját tetszését megvalósítva, hanem következetes marad az eredeti ígérethez, mert fiának házasságát az ígéret vonalába helyezi, ezért olyan bátor intézkedésében: „…a fiamat nem viheted vissza oda.” (8) Bátorságát nem a saját erejéből meríti gyermeke házassága dolgában, hanem az őt mindennel megáldó Úrra és követeire bízza azt: „ő elküldi majd angyalát előtted…” (7) Miért kételkedünk mi ebben hasonló élethelyzetünkben?

1Kor 13

234. dicséret

Gaál Sándor