Ha az állatok beszélni tudnának, biztosan elmondanák kölykeiknek és fiókáiknak azokat a történeteket a Bibliából, amelyekben őseik szerepelnek. Most Burúk papa folytatja a mesélést fiainak a galambok történetéről.

SZÁRNYAS HÍRNÖK

– Papa, papa! Mesélj még! – türelmetlenkedtek a galambfiak a fészekben. – Azt mondtad, hogy fontos helyeken szerepelünk a Bibliában.

– Ó, igen… – kezdte a történetet Burúk papa, és a kisgalambok lelkesen furakodtak köré. Olyan lelkesen, hogy a legkisebbet majd kitolták a fészekből.

– Hé, hé! Én is itt vagyok! – csipogott Gica, a legkisebb galambfióka.

– Ne hagyjatok ki engem sem!

– Te csak maradj csendben! Jó neked ott hátul! Te! Te kis nyavalyás! – torkolták le a többiek. Ráadásul Geri, a legidősebb galambfióka egy jó nagyot koppintott csőrével Gica fejére.

– Hát, rólatok aztán nem lehet valami jó példát venni – intette le civakodó gyerekeit Burúk papa, és a kis Gicát közelebb húzta magához. – Pedig az Úr Jézus maga állított minket példaként a barátai elé, amikor azt mondta, hogy legyenek olyan szelídek, mint a galambok.

A fiókák megszégyellték magukat, és átölelték kistestvérüket:

– Bocsi, Gica… Nem úgy gondoltuk… Máskor nem fordul elő…

A legkisebb galamb elnézően intett a szárnyával:

– Tudom, tudom, soha többet – turbékolta, bár a testvérei valamiért úgy érezték, van egy kis gúny a hangjában. De Gica folytatta: – Ne is törődjünk a veszekedéssel! Inkább kezdjük el végre: hogy is van az a történet a galambokkal?

– Hát az úgy volt – kezdte a mesélést Burúk papa –, hogy az emberek nagyon gonoszak lettek. Egyre és egyre gonoszabbak. Ezért az Úr úgy döntött, elpusztítja az embereket, mégpedig özönvízzel. De az állatok nem tettek semmi rosszat. Ezért Isten megparancsolta Nóénak, hogy építsen egy hatalmas bárkát. Akkorát, amelybe nemcsak ő fér el a családjával, hanem minden állatból meg tud menteni egy párat. Így kerültek a mi őseink is Nóé bárkájába. Amikor Nóé elkészült a bárkával, és az állatokat is elhelyezte, maga Isten csukta be a bárka ajtaját.

Negyven napig esett az eső. Mit esett? Zuhogott! Mit zuhogott? Ömlött, szakadt, mintha csak a földre akarná zúdítani Isten az összes vizet, ami az égben van. Csapkodtak a villámok, dörgött az ég, emeletmagas hullámok dobálták a bárkát. Az állatok rettegtek a félelemtől. Bőgtek, üvöltöttek, kapáltak a patáikkal, vagy éppen ugráltak ijedtükben.

A mi őseink is féltek. Sőt! Rettegtek. De tudták, ha Isten megígér valamit, akkor azt teljesíti. Ezért egy idő után már nem is törődtek a süvítő széllel, a villámokkal, a mennydörgéssel, a csapkodó hullámokkal. Százötven napig tartott az ítéletidő.

Miután lecsendesedtek a hullámok, elállt az eső, és a szelek kezdték felszárítani a földet, Nóé kiküldött egy hollót, hogy nézzen szét, lakható-e már a föld.

– Egy hollót? Pfujjj! A hollókat utálj… – kezdett háborogni Geri, de az egyik testvére oldalba bökte. Erről rögtön eszébe jutott, hogy mit is mondott Jézus. Hogy neki szelídnek kéne lennie. Úgyhogy inkább elhallgatott.

– Szóval – folytatta Burúk papa –, a holló visszatért. Aztán újra és újra kirepült, de nem talált szárazföldet.

– Jóhogy! – kurjantott bele a történetbe Geri. – Majd éppen egy holló fog örömhírt hozni!

A testvérei szúrós szemmel néztek rá, úgyhogy inkább elhallgatott megint. Hiába… Ez a szelídség nehezen ment neki.

– Végül Nóé kiengedett egy galambot is, hogy lássa: vajon leapadt-e a víz a föld színéről. De még a galamb sem tudott leszállni, ezért visszatért hozzá a bárkába. Másodszorra viszont, amikor visszatért, egy olajágat hozott a csőrében. Ami azt jelentette, hogy vége az özönvíznek, és új élet kezdődik el.