Már az agonizáló gonosztevők egyike is úgy szólt, mint aki belelát Jézus szenvedésének valódi értelmébe: „Emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba!” (40–42) Jézus zsoltárt énekelve, a hűséges Istenhez kiáltva hal meg (Zsolt 31,6), halálának titkát pedig napfogyatkozás, földrengés és a templom kárpitjának kettéhasadása jelzi. A százados, látva, hogy miként vigasztalta Jézus az őt sirató asszonyokat (28), miképpen könyörgött hóhéraiért (34), miként ígért isteni kegyelmet a gonosztevőnek (43), s miként halt meg feltétlen Istenre hagyatkozással, dicsőíteni kezdi Istent, kijelentve, hogy Jézus igaz ember (ártatlan) volt, semmiféle (ítéletre jogosító) bűn nem volt benne (ahogy Pilátus mondta, 23,4). Isten dicsőítése, legmélyebb értelme szerint, mindig azzal a megrendüléssel kezdődik, amikor teljességében feltárul a valóság. A Jézuson esett jogtalanságot be kell ismerni, mégpedig enyhítés nélkül. „Jaj, vétkeimmel vertelek keresztre!” (490. dicséret) Krisztusban azonban szétválaszthatatlan a kegyelem és az igazság, ez az ő dicsősége (Jn 1,14). A látványosságra összecsődült sokadalom is megrendülve tér haza. Ezt majd Péter pünkösdi igehirdetésekor a Szentlélek hatalma fordítja megtérésre (ApCsel 2,37).

Péld 26

51. zsoltár

Arimátiai József a nagytanács tagja volt, az evangélisták közlése szerint Jézus titkos tanítványa, aki „várta Isten országát” (51); azt viszont csak Lukács beszéli el, hogy nem értett egyet a nagytanács halálos döntésével és cinikus eljárásával. Láttuk, hogy Jézus halála a századost megrendült vallomásra, a sokadalmat bánkódó önvádra (48) késztette, most pedig Arimátiai Józsefet tanítványságának nyílt vállalására vezeti. Ő gondoskodik Jézus eltemetéséről. Ahogy Márk megjegyzi: bátran ment be Pilátushoz (Mk 15,43), kockázatot vállal, mikor elkéri Jézus holttestét. Ha Jézus kivégzése sürgető volt ellenségei számára, még az ünnep előtt (22,1), akkor gyors eltemetése a tanítványai és rokonai számára volt szükséges, mert egyrészt a kivégzettet nem lehetett éjszakára az akasztófán hagyni (5Móz 21,23), másrészt közeledett szombat napja. Bár a holttestet gondosan gyolcsba göngyölik, és egy közeli új sírboltba helyezik (amely Máté megjegyzése szerint magáé Józsefé volt), a temetési szokásoknak nem tudnak maradéktalanul eleget tenni. Meg kell tartaniuk a szombatnapi nyugodalmat. S amit majd csak a feltámadáskor értenek meg: elvégeztetett a bűneinkért való elégtétel.

Péld 27

212. dicséret

Lukács ugyan nem jegyezte fel, hogy Arimátiai József kővel lezárta Jézus sírját, de a többi evangélistával együtt beszámol arról, hogy a sírhoz kiérkező asszonyok már elhengerítve találták a követ. Az asszonyok tétovázása már kiérkezésük előtt kezdődött: „Ki hengeríti el nekünk a követ?” – kérdezgették egymástól, jegyzi fel Márk (Mk 16,3). Az üres sírboltba lépve tanácstalanságuk kétségbeeséssé fokozódik; nem találják Jézus holttestét, így a két napja megkezdett temetést nem tudják folytatni. Az angyalok megjelenésére mindez rémületté változik. Hová jutunk ezekből az érzésekből? Megoldhatatlan talányokhoz? Lukács nem véletlenül használja itt az „aporia” szót, amely a filozófiában az eldönthetetlen vitát jelenti. Ám a Jézus szavára való visszaemlékezés a feltámadás hírnökeivé formálja át az asszonyokat (9). Ez a feltámadás titka: halálból életre, gyászból örömre, tanácstalanságból bizonyosságra. S bár híradásukat képzelgésnek, üres fecsegésnek tartják az apostolok, vagyis nem adnak hitelt beszámolójuknak, Péter mégis elsiet a sírhoz, amelyet valóban üresen talál. A csodálkozása pedig éppen ugyanoda vezeti majd őt is, mint vezette tétovaságuk az asszonyokat – Jézus szavaihoz. Pünkösdkor pedig majd éppen Péter szavai vezetik a tanácstalanokat az evangéliumhoz (ApCsel 2,12). Indulj bátran!

Péld 28

653. dicséret

Csodálatos történet ez, tele a gyász mélységeivel, a kudarcok keserűségével, de Jézus feloldozó szeretetével is, a vele való közösség boldogságával, a ráismerés ujjongó örömével. Tömören szinte az egész evangélium feltárul előttünk, és lám, benne vagyunk mi is. Az egyik hagyomány szerint az Emmausba igyekvő tanítványok Jézus távoli rokonai voltak, s ez még jobban kiemeli csüggedt keserűségüket: bár hallották az asszonyok és Péter beszámolóját, és a hírt is, hogy Jézus él, ők már távolodnak váradalmaik színterétől, és vitatkozásukat tompa megadással zárják: „Pedig mi abban reménykedtünk...” Nem ismerik fel Jézust, a szívüket terhelő gyász és a hitetlenség (25) mint valami pikkely zárja le szemüket. De Jézus szavaira, hogy így kellett a Krisztusnak szenvednie és megdicsőülnie (26), a szívük égő fénnyel lángra lobbant (lásd Mt 5,15). Fogadjuk szívesen a tanítók magyarázatát, akik Isten ígéreteinek összefüggésébe állítják az üdvözítés történetét! S mindig lesz egy isteni gesztus, tett, tapasztalat, amely utat nyit az Ige bizonyosságáig: valóban feltámadt az Úr (34), és ígérete szerint velünk van „minden napon a világ végezetéig” (Mt 28,20).

Péld 29

694. dicséret

Az asszonyok angyali szóra fogadták be a feltámadás örömhírét, az emmausi tanítványok a kenyérosztás mozdulatáról ismerték fel Jézust, most pedig a tanítványi közösségben Jézus az övéi szeme láttára eszik, hogy bizonyítsa valóságos testi feltámadását. Lehet ezeket fokozatoknak is tekinteni, különösen, ha Márk evangélista feljegyzését is idevesszük: „szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt, miután feltámadt.” (Mk 16,14) De Jézus nemcsak demonstrál, hogy lecsillapítsa rémült feldúltságukat, amit ő is átélt Lázár halálakor (Jn 11,33), hanem a kétségeiket, az örömüket feltartóztató hitetlenkedést is szertefoszlatja. Megnyitja értelmüket, összeáll a kép (45): ami Jézussal történt (halála és feltámadása), isteni „kell”. Egyedül ez teljesíti be az isteni ígéreteket, és ebben a beteljesedésben nyitja meg Isten az evangélium útját, egészen hozzánk is. A megtérés és a bűnbocsánat hirdetése alaptalan ígérgetés a feltámadás valósága nélkül (1Kor 15,14), a feltámadás hirdetése viszont boldog bizonyság az új teremtés csodájáról (2Kor 5,17). Ehhez mennyei erők kellenek. Míg Jézus nem küldi el Szent Lelkét, függőben marad a tanítványok küldetése. Jövel, Szentlélek!

Péld 30

617. dicséret

Jézust nemcsak felemelő pillanatokban láttuk áldást adni, például gyermekek megáldásakor (9,16), vagy az asztali közösségben mondott áldásakor (24,30), hanem a legszélsőségesebb helyzetben is, amikor imádkozott azokért, akik megfeszítették (23,34). A Szentlélek felhatalmazó ereje (49) és áldása nélkül szentimentalista gesztus, hamar kiüresedő póz volna az, amelyet Jézus szinte elgondolhatatlan követelményként állít elénk is: áldjátok azokat, akik titeket átkoznak (6,28). Mennybemenetelének pillanatában is áldja tanítványait, és áldást küld majd Szent Lelkével. Ez nem búcsúáldás, hanem az örök közbenjárónak, a jobb szövetség kezesének (Zsid 7,22) örökkévaló áldása. A tanítványok örömét hűséges helyben maradásuk fejezi ki. Az áldás a forrása minden kegyességnek. Mondj áldást, mert áldást örököltél! (1Pt 3,9) A Károli-fordítás egy régi kéziratváltozaton alapul: dicsérték és áldották Istent (53). Lám, a betlehemi angyalok dicsőítő éneke (2,20) immár a Krisztus követőiben visszhangzik. Immár nemcsak Betlehem mezején, hanem az egész világon. Ámen.

Péld 31

486. dicséret

Bogárdi Szabó István

Fellibben a függöny, a színpadon megjelenik az ember. A felsorolás, amelyet olvasunk itt, hosszú, nevekkel egybeszőtt sor. Ismerjük ezeket a neveket más-más bibliai könyvekből, a mögötte lévő történeteket, tragédiákat, Istennel folytatott párbeszédeiket. A nevek mögött történet van. A gyülekezetben sem csupán névsor van, vagy arcok. Nem csupán padtársak a templomban, hanem sorstársak Isten előtt. Testvérek vagyunk. Minden ember mögött ott van egy hosszú történet. Minden arc, minden szám, név mögött ott van Isten gondviselése. Eszünkbe juthat, hogy a buszon, vonaton is egy-egy embert egy pillanatra látunk. Egy arc a buszon – mögötte kalandok, szenvedés és szeretet. És a Biblia elejéről, az emberiség történetének elejéről lapozzunk a végére. Ott a második Ádám azt mondja: „a nevetek fel van írva a mennyben.” (Lk 10,20) A mi nevünk nem a krónikák könyvében, hanem Istennél van felírva. Éljük ennek tudatában hívő életünket! Igyekezzünk a közösségeinkben a száraz nevek mögé látni, észrevenni az embert minden helyzetben!

Kol 1,1–8

485. dicséret

Csűrös András