Vannak, akik a Bibliát is afféle jóskönyvnek tekintik. Szerepelnek ugyan a Szentírásban álmok, jóslatok, próféciák, amelyek bekövetkeznek, de Jónás (a mítoszi elemekkel átszőtt prófétai legendakönyvben) például hiába várta, hogy az ő emberi morálja érvényesüljön az isteni helyett. A jelenések könyvében még erősebb az emberi logika, mely alapján minden a világ pusztulása felé mutat (noha ebben a „pusztulásban” a vég helyett az új kezdet a domináns).

A hívő ember kétféle viselkedésére mutat rá az a valláslélektani rajz, amely szerint egyes történelmi korokban vagy az ítélet bekövetkeztének, vagy a vigasztalás várásának van erősebb hatalma a hétköznapi habitusban. A reformáció óta viszont nagyobb az evangéliumok és a zsoltárok olvasásának szerepe. S éppen Lukács beszél a jelek természetéről, amelyek nem arról szólnak, hogy az embernek kétségbe kell esnie, amikor látja bekövetkezni a próféciákat.

„Mester, mikor lesz ez, és mi lesz annak a jele, hogy ez megtörténik? Ő pedig így válaszolt: Vigyázzatok, hogy meg ne tévesszenek titeket! Mert sokan jönnek majd az én nevemben, és azt mondják: Én vagyok! – meg azt: Eljött az idő! De ti ne kövessétek őket! Amikor pedig háborúkról és lázadásokról hallotok, ne rettenjetek meg, mert ezeknek előbb meg kell történniük, de ez még nem a vég. Azután így folytatta: Nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad, mindenfelé nagy földrengések, járványok és éhínségek lesznek, rettenetes dolgok történnek, és hatalmas jelek tűnnek fel az égen" (Lk 21,7 – 11) Nem a félelem ideje ez, alkalom inkább a tanúságtételre.

„Kiszolgáltatnak titeket még a szülők, testvérek, rokonok és barátok is, egyeseket meg is ölnek közületek, és mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért. De egyetlen hajszál sem vész el a fejetekről” (Lk 21,16–18).