Menyus egész hittanfoglalkozás alatt csak izgett-mozgott, nem nagyon fért a bőrébe.

– Valami baj van, Menyus? – kérdezte Boldi bá.

– Semmi, semmi... – legyintett a gyerek – csak várom már, hogy vége legyen a hittannak.

Boldi bá megütődve nézett rá.

– Miért? Talán unod?

– Jaj, dehogy! Csak nagyon várom, hogy megmutasd a képeket, amelyek a gyülekezeti kiránduláson készültek! Azt mondtad, hogy a foglalkozás végén ki is vetíted a falra.

Boldi bácsi körbenézett a hittanoscsoporton. Mindenki lelkesen bólogatott.

– Hát, jó! Ha annyira akarjátok, akkor most inkább nézegessük meg a képeket! De csak egy feltétellel! Ha elmondod, Menyus, Hopszli történetét!

Menyus szélesen elvigyorodott, és most meg azt várta, hogy a képek között végre feltűnjön a kis fekete dakszli képe.

– Ő itt Hopszli, a tacskóm! – mutatott a fotón vidáman szaladgáló kutyára. – Egészen pici, és olyan gyorsan tud szaladni, hogy szinte pattog a földön, mint egy pingponglabda. De éppen ez volt a baj! Ugye, Boldi bá?

– Az ám! Meg az is, hogy te is elég gyorsan futottál...

– Hát, persze! Futottunk mind a ketten! Vagyis hárman, na! Vagy négyen, mert apa is futott. Na mindegy, végül s0- kan futottunk. Mert az úgy volt, hogy addig könyörögtem apának, míg megengedte, hogy elvigyük Hopszlit a gyülekezeti kirándulásra. Mondjuk Boldi bá eléggé meglepődött, amikor megjelentünk vele a busznál, de végül is megengedte, azzal a feltétellel, hogy legyen rajta szájkosár, nyakörv, és hogy mi vigyázunk rá. Szájkosár volt, meg nyakörv is, meg vigyáztam is én rá, és tényleg csak egy kicsit engedtem el a pórázát, amikor a Hetes-forrásnál uzsiztunk, mert elég nehéz volt úgy enni, hogy az egyik kezemmel fogom a pórázt. És tényleg nem volt vele semmi baj, egészen addig, amíg valamit meg nem hallott az erdőben. Akkor felkapta a fejét, és elkezdett rohanni árkon-bokron át, és én hiába kiabáltam: , Hopszli, állj! Hopszli, gyere vissza!" Rám se hederített.

– Így te is utánaeredtél… – vágott közbe Boldi bá.

– Hát, persze! Mi mást tehettem volna?! Futottam, ahogy bírtam, de nem értem utol, mert egy szempillantás alatt eltűnt az erdőben. Úgy megijedtem, hogy a szívem is majd" megállt.

– Hát, ezt én is elmondhatom magamról, de szerintem apukádról meg anyukádről is — vallotta be Boldi bá. – Mert te is eltűntél egy pillanat alatt a szemünk elől, amikor bevágtattál a kutya után az erdőbe. Még szerencse, hogy kiáltoztál, mert különben sohase találunk meg benneteket!

– És milyen jó, hogy megtaláltatok! Mert amikor végre Hopszli odajött hozzám, és vissza akartam menni a forráshoz, már fogalmam sem volt, hogy merre induljak el.

Teljesen el voltam veszve.

– Pont úgy, mint a kisbárány, akiről Jézus beszélt – bólintott Boldi bá – , aki elkódorgott a nyájtól, és amikor a gazdája észrevette, hogy elveszett, otthagyta a többit, és elindult, hogy megkeresse azt az egy kis kódorgót.

– De… – vakarta a fejét Menyus – nem volt veszélyes otthagyni a többi barit egyedül?

– Én se hagytam ott a többi gyereket egyedül a forrásnál, ugye? – kérdezte Boldi bá.

– Nem. De neked ott volt Niki néni, meg Bartuska az ifiből, meg ugye a többi szülő…

– A példázatban nem esik szó róla, de biztos, hogy a pásztor sem hagyta őrizetlenül a nyáját, amíg az elkóborolt barit kereste – magyarázta Boldi bá. – Neki is voltak segítői, vagy akár biztonságos helyre, a karámba is bezárhatta őket. A Biblia erről nem beszél, mert nem ez a fontos. Hanem az, hogy Isten nem hagyja, hogy elkóboroljunk. Jézus éppen azért jött, hogy megmentse, ami elveszett (Mt 18,11–14). Pontosan úgy, ahogyan te is megkerested Hopszlit, és mi is megkerestünk téged.