A feszültség és béke szigete
A tajvani keresztyének leggyakrabban Ping-an! (Béke!) üdvözléssel, nyílt, őszinte mosollyal, tiszteletet sugárzó fejbiccentéssel köszönnek. Melegszívű közösség békéje ez, amely az ország lakosságának mindössze négy százalékát teszi ki. A sziget életét az elmúlt négyszáz év során számos, egymástól jelentősen eltérő politikai, gazdasági erő és kultúra alakította. A betelepedők és hódítók egymást követő hullámai nyomán vált a mai Tajvan nyelvi, kulturális, etnikai szempontból a térség egyik legösszetettebb területévé. A protestánsok maroknyi tábora jelentős szerepet játszott a nemzet fejlődésében. Történelmük a hősiesség és a hit iránti odaadás története.
Formosa
A szigeten élő ősi népcsoport leginkább a malájokkal mutatott hasonlóságot, míg nyelvük az ausztronéz nyelvcsaládba tartozott. Az első feljegyzett kapcsolatfelvétel Kína és Tajvan között Kr. u. 239-ben történt, amikor a kínai császár tízezer főt küldött Tajvanra, hogy kémleljék ki a szigetet, ám a területtel ezután nem törődött. 1517-ben egy portugál hajó suhant át a Tajvani-szoroson, miközben a hajónaplóba feljegyezték: „ilha formosa”, ami portugálul annyit tesz: „szép sziget”. A Formosa elnevezés a mai köznyelvben is fennmaradt. A hajó azonban nem állt meg, a portugálok nem tartottak igényt a felfedezett szárazföldre. A XVII. századtól kezdtek ide tömegesen bevándorlók érkezni Kína több pontjáról, az őslakosok pedig visszahúzódtak a hegyvidéki területekre. Ez az elkülönülés tette lehetővé, hogy a bennszülöttek majdnem a XIX. század végéig megőrizték sajátos életmódjukat. Naturalista és animista világnézettel, törzsi társadalomban éltek, a kínai bevándorlók pedig hagyományos vallásaikat, a konfucianizmust, a taoizmust és a buddhizmust hozták magukkal.

A keresztyénség a hollandokkal és a spanyolokkal érkezett a 36 ezer négyzetkilométeres területre az 1600-as években. 1622-ben hollandok szálltak partra a Tajvan fő szigetétől nyugatra eső Penghu-szigeteken (amelyeket a portugálok Pescadores, azaz halászok néven emlegettek, a lakosság nagy részének foglalkozása alapján). A következő évben a kínaiak kereskedőállomást ajánlottak a hollandoknak Tajvanon, cserébe a Penghu-szigetek elhagyásáért. 1626-ban megjelentek a spanyolok, és elfoglalták Csilung kikötőjét. 1642-ben a hollandok kiűzték a spanyolokat, leverték a kínai lakosok lázadását, és az őslakosok segítségével megszilárdították uralmukat az egész sziget fölött: Tajvan holland gyarmat lett, amelyet a Holland Kelet-indiai Társaság irányított. A kereskedőket a kínai és a japán kapcsolatok csalogatták a térségbe. Ettől kezdve került Tajvan az ázsiai–csendes-óceáni óriások közötti geopolitikai rivalizálás középpontjába és a mindenkori pekingi kormányzat látóterébe.
Holland, spanyol és kínai hatások
A hollandok modern pénzérméket vezettek be, fejlett földműves technikákat terjesztettek el, meghonosították a rizsés cukornádtermesztést, amelyet bekapcsoltak a világkereskedelembe. Jelenlétük a terület demográfiai összetételét is átformálta. Számos kínai bevándorlót alkalmaztak, akik keveredtek a sziget őslakosaival. Ide vezethetők vissza a szigetre vonatkozó kínai igények csakúgy, mint az önálló tajvani identitás gyökerei.
A hollandok végeztek itt először missziós munkát. A Holland Református Egyház több lelkészt is küldött, akik közül Georgius Candidius, Robertus Junius és Antonius Hambroek a legismertebbek. Mintegy harmincöt éven át dolgoztak, és közben felismerték, mennyire fontos a helybeliek nyelvének ismerete. Lefordították a Biblia egy részét, valamint a tízparancsolatot. Munkájuk nyomán néhány év alatt több bennszülött falu is áttért a keresztyénségre. A holland lelkészek tartós, hosszú távú változást akartak elérni, rájöttek, hogy ez csak akkor lehetséges, ha már gyermekkortól elkezdik az evangélium hirdetését. Ezért a falvakban iskolákat alapítottak, ahol írást, olvasást és a hit alapjait oktatták. Amikor a holland gyarmatosítás 1662-ben véget ért, már számos iskola működött, a lakosok fele tisztában volt a katekizmussal, és mintegy tizenhétezer élő hitű keresztyén élt a szigeten. Mindez a rendelkezésre álló misszionáriusok létszámát tekintve meglepően szép eredmény. Ezt az is elősegítette, hogy helyiekből vezetőket képeztek, lelkészeket neveltek ki.
Az 1943-ban megrendezett első kairói konferenciát követően az Egyesült Államok és Nagy-Britannia egyetértett Csang Kaj-sek, a kínai Nemzeti Párt (Kuomintang) vezetőjével abban, hogy a területet Japán elvette Kínától, és ezért vissza kell adnia. Ezt a döntést a potsdami konferencián megerősítették. Ezért az 1945-ben Tajvanon, a japán kapituláció elfogadásakor jelen lévő amerikai erők átadták a sziget feletti ellenőrzést Csang Kaj-sek generálisnak, akinek ellentmondásos és megosztó személyéről érdemes tudni, hogy tanulmányozta a Bibliát és megkeresztelkedett.
Ebben az időszakban a spanyolok is bázist hoztak létre Északkelet-Tajvanban, és megpróbálták gyengíteni a hollandok egyeduralmát. A kínaiak között végeztek missziós munkát, azonban rendkívül rosszul viselték a helyi klímát, és a kereskedelemmel kapcsolatos reményeik sem igazolódtak. Végül 1642-ben a hollandok mindössze ötszáz katonával megtámadták és kiűzték őket, velük együtt a katolikus misszionáriusok is távoztak. Közben Kínában dinasztiaváltás történt, a mandzsuk által megdöntött Ming-dinasztiát a Csingek követték, aminek nyomán újabb kínai menekülthullám érkezett Tajvanra. Miután a Ming-dinasztiához hűséges Cseng Csenggong – más néven Koxinga – elűzte a hollandokat, és először hozott létre kínai típusú adminisztrációt Tajvanon, a keresztyén vallás gyakorlását is betiltották a XIX. század közepéig. Koxinga, majd fia halála után a Csing-kormány olyan tisztviselőket küldött Tajvan kormányzására, akik nem tartották sokra a feladatukat. Úgy vélték, Tajvan messze túl van a civilizáció határain. Ezt az időszakot így gyakori lázadások jellemezték, amelyek miatt a kormány, a rend fenntartása érdekében, súlyos büntetéseket szabott ki.
Skót és kanadai fejlemények
Eközben Kínát egyre jobban fenyegette a nyugati hatalmak térhódítása, és az első ópiumháború (1839–42) után – amelynek során a brit csapatok legyőzték a kínaiakat – a Csing-kormány felismerte Tajvan stratégiai fontosságát. A régió kereskedelmi forgalma gyorsan nőtt, és a sziget egyre inkább a nagyhatalmak, köztük Japán látóterébe került. Ez a nyitás egyúttal a keresztyénség történetének újabb fejezetét is jelentette a területen. A skót presbiteriánus misszionárius, James L. Maxwell 1865-ben érkezett meg Tajvanra, és a déli részen kezdett dolgozni. Hét évvel később, 1872-ben kezdett missziót a sziget északi részén George L. Mackay, a Kanadai Presbiteriánus Egyház misszionáriusa. A Csing-korszak végén a misszionáriusok stratégiát váltottak, és tevékenységüket elsősorban a betegek gyógyítására összpontosították, miközben az igehirdetés munkáját sem hanyagolták el. Tevékenységük nyomán a kezdeti ellenséges magatartás lassan oldódni kezdett, a lakosság elfogadóbb lett, közel egy évtizedes növekedési hullám indult el. Hatalmas energiákat fektettek a gyülekezetbe járó helybeliek tanítványozására. Bibliafordítók álltak szolgálatba, nyomdát állítottak fel a lelki irodalom terjesztésére, templomot építettek, iskolákat, főiskolákat alapítottak. Ezek az intézmények váltak a tajvani felsőoktatás alapjaivá, amelyek közül számos mind a mai napig működik.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!