1729 húsvétja, pontosabban nagypéntekje Johann Sebastian Bach életének talán legfájdalmasabb óráit hozta el. Kezdve azon, hogy a teljes odaszánással, szent alázattal és hatalmas zenei tudással, a korálok, a Luther-fordítású Máté evangéliuma és Heinrici Picander szövegére komponált Máté-passió előadásához Bachnak, a Tamás-templom főkántorának 36 énekes és 20 zenész helyett mindössze 12 énekessel és 18 zenésszel kellett e szomorú délutánon beérnie a lipcsei hatalmasságok „jóvoltából”.

A Máté-passió első előadásának passióját, meg nem érdemelt szenvedéstörténetét tetézte az is, hogy a hatalmas lipcsei templom a feléig sem telt meg. Idézzük itt Láng György A Tamás-templom karnagya című regényének eredeti, csorbítatlan, teljes szövegű (ifjú éveinkben csak a szakrális részleteket agyonrövidítő változat volt forgalomban!), 1940-es kiadásából e nap krónikáját:

„A Thomas-Cantor úr (Bach!) égő szemmel néz le a közönségre… Aztán nagyot sóhajt, áhítatosan lehúnyja szemét és ezt gondolja magában: – Nem baj, ha az emberek nem akarják meghallgatni passiómat … csak az Isten hallgassa meg, hiszen Őneki írtam, az Ő dicsőségére és tiszteletére adjuk most elő… És előadatnám akkor is, ha egyetlen hívő lélek sem volna a templomban!... Nem istentelenek a lipcseiek … ezrével özönlenek Isten házába, csakhogy nem ide, a Tamás-templomba jönnek… hanem másik templomba mennek most, azt töltik meg zsúfolásig… a Neue Kirché-t. Ott is ünnepi, nagy istentisztelet van, ott is passiót adnak elő, másik passiót, gyenge, selejtes, izzadságszagú kis művecskét… mely… még csak egy évtizeden át sem maradt fent,… melynek az utókor, a krónika a címét sem tudja, csupán annyit őriznek meg róla a história türelmes lapjai, hogy szerzője Gottlieb Fröber orgonista és zeneszerző úr… rendkívül gazdag és nagy tekintélyű a családja, befolyásuk, súlyuk, hatalmuk mérhetetlen…”

Ezzel a cselvetéssel azonban Fröberék nem érik be, pénzzel, befolyásssal, erőszakkal arról is tesznek, hogy Bach művéről egy szó se jelenhessen meg a sajtóban, „… viszont Gottlieb Fröber úr művét az egekig magasztalják”. Száz évvel később, 1829-ben azonban megtörtént a csoda: egy húszesztendős muzsikus, Felix Mendelssohn-Bartholdy olyan erővel keltette életre a Máté-passiót, hogy azóta is húsvétjaink ékköve, sebeink gyógyítója, már a nyitókórustól kezdve: „,Ó, Isten ártatlan Báránya, / akit a keresztfán megöltek, / Minden bűnünket te hordoztad, / különben el kellett volna csüggednünk…”

Mindezt vigasznak szántam, azoknak, akiket istenadta hivatásukban megcsúfolás ért. Végül néhány ideillőnek érzett sor Bach kézírása című versemből: „Neki nem kellett / kusza zseni-álca, / a tiszta betűket /dúlt krikszkrakszokra váltva / nem kérkedett soha. / Szűk térben élt, igaz. / De holtig-zengő, / tágas ég alatt.”