A Szentlélek Isten
Jézus egyik legmegrendítőbb példázatában ahhoz a pásztorhoz hasonlítja Istent, aki nyáját hátrahagyva elmegy elkóborolt juha után, amíg csak meg nem találja és haza nem viszi azt (Mt 18,12–14). Ezzel az eltökéltséggel viszi végbe a mindenség Ura népe szabadítását, ilyen céltudatosan keresi meg a legkisebbet, a legelesettebbet, a legreménytelenebbet is az övéi közül.
De vajon meddig megy el ebben a keresésben? Mennyit hajlamos „befektetni” célja érdekében? Érthetetlen, megdöbbentő választ ad erre a Golgotán nagypénteken felállított keresztfa: az Atya a számára legdrágábbat, egyetlen, szeretett Fia életét is odaadta választottaiért. Pál apostollal együtt így bátran megvallhatjuk bizonyosságunkat a mentőakció teljes sikerében: az az Isten, aki ilyen áldozatot hozott, aki így tette nyilvánvalóvá megváltoztathatatlan elhatározását, nem elégszik meg kevesebbel, mint hogy mindenét adja értünk és nekünk (Róm 8,32).
„Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,32)
Biztosan nincs határa az értünk hozott erőfeszítéseinek? Tényleg semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy szeretetébe fogadjon? Mi van akkor, ha nagyobb az a távolság, amely minket tőle elszakít, mint az a távolság, amely őt választja el tőlünk? Első pillantásra talán önellentmondásnak is látszódhat ez a kérdés, mégis okunk van föltenni. Hiszen számunkra felfoghatatlanul messzire kerültünk tőle gyalázatos bűnünk, engedetlenségünk, istentelenségünk miatt – erre azonban választ ad Jézus halála. A Fiú engedelmeskedett az Atyának, és elszenvedte a büntetést, amit mi érdemeltünk volna. A jogos isteni harag, amelyet nekünk kellett volna elviselnünk, őt sújtotta halálra helyettünk. De maradt még egy akadály, nem a szabadításunkra vágyakozó Isten szívében, hanem a sajátunkban, bennünk magunkban. Az a makacs elszántság, amellyel újra meg újra elutasítjuk őt. Az a lelkünket a mélyéig átható bizalmatlanság, amely a szeretet legnagyszerűbb jelét látva is inkább az önállóságot választja, járjon az bármennyi fájdalommal nekünk. (És nap mint nap tapasztaljuk, hogy ez a szűnni nem akaró lázadás mennyi keserűséget szül.)
Nagyobb tehát a távolságunk Istentől annál, mint amit a bűneink miatt kiszabott ítélet okoz. Jézus áldozata a legcsodálatosabb szabadítás: de mi haszna, ha mi kemény szívvel továbbra is elutasítjuk az ő közeledését? Mit ér addig, amíg mi utolsó leheletünkig is ellenállunk neki? Tényleg igaz, hogy számára ez sem akadály?
Mennyei Atyánk öröktől fogva tudta, hogy a bűn ennyire tönkreteszi a szívünket. Ezért küldi el Szentlelkét, hogy bennünk, egyenként, személyesen vigye véghez azt, amiért a Fiú Isten meghalt. Hogy egy se veszhessen el azok közül, akiket az Atya neki ajándékozott. Hogy egyikünk se maradjon a pusztulásban hajlíthatatlan makacsul ellenálló szíve miatt.
Csodálatosan hirdeti meg ezt már az Ószövetségben Jeremiás próféta (Jer 31,31–34), amikor arról az új szövetségről beszél, amit a királyok Királya és urak Ura köt majd népével, amikor eljön a Messiás, a Krisztus. Emlékeztet minket arra a hatalmas szabadításra, amellyel kivezette népét az egyiptomi rabszolgaságból. Megható képpel szemlélteti gyöngédségét, amellyel gondoskodott az övéiről: „kézen fogva” vitte őket. Mégis fellázadtak ellene. Ezért a még nagyobb szabadítás napjaiban nem a kezüket fogja majd meg: a szívüket ragadja meg. Nem csupán beszél az ő nagyszerű rendjéről, akaratáról, döntéseiről, érthető, világos szavakban, mint egykor tette, a Sínai-hegyen, Mózes idején. Belevési azokat a bensőnkbe. Hogy úgy gondolkodjunk, ahogyan ő látja a valóságot. Hogy arra vágyjunk, amire ő törekszik. Hogy annak örüljünk, amiben ő gyönyörködik. Hogy attól iszonyodjunk, ami neki fáj. Hogy azt szeressük, amiben neki telik kedve. Hogy a Szentírás gyönyörű képével valóban olyanná lehessen az ő népe, mint a szerelmes menyasszony, akinek minden szívdobbanásában ott lüktet vőlegénye iránti vonzódása.
„Eljön az az idő – így szól az Úr –, amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyet őseikkel kötöttem, amikor kézen fogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről; mert ezt a szövetséget megszegték, pedig én voltam az Uruk – így szól az Úr. Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje – így szól az Úr –: Törvényemet beléjük helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek. Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok – így szól az Úr –, mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre.” (Jer 31,31–34)
Ezt teszi meg akkor, amikor Jézus megváltó munkája nyomán szeretetébe von minket – a Szentlélek Isten megszentelő munkájával. Erről szól Ezékiel próféta, amikor hirdeti Isten örök döntését arról, hogy meg fog tisztítani minket minden bűnünktől, minden hűtlenségünktől, minden szégyenünktől. Belülről újít meg minket (Ez 36,25–28). Így lesz teljessé a Pásztor szabadítása (Ez 34,23–24). Amikor a szívünket is megragadta, akkor már minden távolság megszűnt közte és köztünk.
„Tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok. Minden tisztátalanságotoktól és minden bálványotoktól megtisztítlak benneteket. Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom belétek, és gondoskodom róla, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek. Abban az országban fogtok lakni, amelyet őseiteknek adtam. Az én népem lesztek, én pedig Istenetek leszek.” (Ez 36,25–28)
„Egyetlen pásztort rendelek föléjük, hogy legeltesse őket: szolgámat, Dávidot. Ő fogja legeltetni őket, ő lesz a pásztoruk. Én, az Úr, Istenük leszek, szolgám, Dávid pedig fejedelmük lesz. Én, az Úr, megmondtam!” (Ez 34,23–24)
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!