Benjámin törzse sok veszteségen ment keresztül, a szinte teljes megsemmisüléstől (Bír 20) a babiloni fogságig. A felsorolás mögött láthatóvá válik a sok küzdelem, próba, hit és hűtlenség egyaránt. Egyházunk is számtalan viszontagságon van túl. Még legfiatalabb gyülekezeteink is sok-sok küzdelemben és áldások megannyi lépésén át jutottak mai állapotukig. Igénk felsorolásában megjelenik pár fontos szereplő a 33. versben: Saul és Jónátán. Míg előbbit az Istennel szembeni hűtlensége és engedetlensége, utóbbit a barátja iránti hűsége és engedelmessége emeli ki a történelemből. Mindkettőnek sorsa ugyanaz lett, de jutalma bizonyosan más. Földi síkon sokszor nem látszik különbség két ember élete között, de hosszú, örök távú látásunkban látjuk a különbséget: „Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt Isten egyszülött Fiának nevében” (Jn 3,18). A feltámadás csodája erre is válaszol: lehetnek elmúló dolgok életünkben, de van, ami nem mulandó: az Isten kegyelme. Boldog, aki a feltámadott Krisztusra és az ő kegyelmére alapozza életét!

Kol 3,1–4

513. dicséret

Az Ige a templomról és a templom körüli szolgálatról beszél. Nem azok neve maradt fenn, akik a leggazdagabbak, akik befolyásosak, akik gőgösek voltak, hanem akik Istennek, az ő templomának szolgálatával foglalkoztak. Őrizték azt, amit Isten rájuk bízott. Ellentétben állnak azokkal, akik Jézus sírját őrizték. A kapuőrök az istentisztelet és annak körülményei miatt álltak őrt, míg a római katonák azért, hogy ne próbálják Jézus holttestét ellopni. A római katonák neve nem maradt fenn, mert a pillanatot őrizték, a láthatót, miközben a Láthatatlan tette a legnagyobb csodát. A templom kapuőrei a pillanat helyett az örökkévalóságra tették fel életüket, a percérdekek helyett a mennyei akaratot látták: hálából életüket az Úrnak szentelték. Nagy különbség van a csak pénzért végzett munka és aközött, amit Isten előtti szolgálatnak élünk meg. Boldog ember, aki kinyitja mások előtt a templom kapuját! Aki kitárja mások előtt az Isten szeretetét. Boldog ember az, aki őrzi és továbbadja Isten irgalmas megtalálását. Boldog ember, aki őrzi és továbbadja azt a megtapasztalást, amit Isten kegyelmében átélt!

Kol 3,5–11

521. dicséret

Mai puhára finomított életünkbe nehezen fér bele, hogy életünk tetteinek vannak következményei. Ha hűtlenek leszünk, az hosszú távon meg fog látszódni életünkön. Saul nem perspektívában gondolkozott, nem tartott bűnbánatot. Nem Istenhez fordult utolsó órájában, hanem hitetlenként zárta le történetét. Boldog az az ember, aki az Úrral él és hozzá tér! Ám az Ige rávilágít arra, mennyire zsákutca az, amit tett: a holttestét így is meggyalázták. Pontosan ugyanaz történt, amitől rettegett. Legnagyobb kríziseink közben vigyük életünket az Úr elé! Ne emberi ésszel, hanem Isten előtti alázattal álljunk a probléma elé. Sault az emberek elhagyták, nincs, aki segítsen rajta. Míg Jézus értünk vállalta mindezt, addig Sault a maga hitetlensége vezette ide. A kiválasztott nép királya áll előttünk, megfosztva az Istentől, embertől, méltóságától. Így szól a másik oldal: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Saul nem az Urat választotta, pedig még itt sem lett volna késő. Ne tétlenkedjünk, amikor útelágazáshoz érkezünk! Forduljunk alázattal Istenhez! Kérdezzük meg az Urat, de ne csak a kiemelt pillanatokban, hanem mindennap!

Kol 3,12–17

516. dicséret

Az események láncolata magaslathoz érkezik: a lassan kibontakozó dávidi királyság végre eljött. A krónikás csak a végeredményt rögzíti: Dávid az egész nép királya lett. Legitimitását a népen túl a vezetők felkérése, Isten áldása és a Sámuelnek adott egykori kijelentés adja. Isten kijelentése időtálló. Az ő kinyilatkoztatása sokszor szép lassan éri el célját. A Sámuelnek adott kijelentés nem rögtön teljesült be, hanem hosszú évek múltán. Vannak élethelyzetek, szituációk, amikor úgy tűnik, hogy a Biblia nem releváns, azután hosszabb távon, magaslatról visszatekintve rájövünk, hogy Isten kijelentése minden helyzetben igaznak bizonyul. Isten ígérete, akarata sokszor lassan érkezik meg a kikötőbe. A Mindenható szándéka pontosan ugyanúgy dolgozik a mi életünkben is, mint Dávidéban. Észrevesszük-e, hogy aktuálisan milyen feladatra hív? Hogy mely másik ember életében van valamifajta szolgálatod? Felismered-e Isten akaratát, tervét életed kapcsán? S létezik egy nagy terve, amely mindenekfelett van: az, hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen.

Kol 3,18–4,1

504. dicséret

Dávid hűséges követői áttörik a támadók sorfalát, hogy vizet hozzanak neki. Minek a küzdelem? Látszólag értelmetlen. Mennyi, elsőre értelmetlen feladattal, küzdelemmel, megpróbáltatással kell szembenéznünk! Vagy hány olyannal, amelybe lelkesen kezdünk bele, de később kiderül, hogy szinte felesleges volt. Vagy inkább annak tűnik. Ebben a történetben a megrekedt frontok megváltoznak; a katonák motivációt kapnak. Vizet kell hozni. Isten megannyiszor ad nekünk motivációt a folytatáshoz. Az Úr segít abban, hogy a megrekedt kapcsolatokban áttörjük a vonalakat. A korlátokat. A küzdés értelme sokszor ez: „az ember célja e küzdés maga.” Erről is beszél Az ember tragédiája: megéri-e? Megéri-e küzdeni? S a gyönyörű mű végén az új élet új fordulatot hoz: „Küzdj és bízva bízzál!” Dávidnak hűséges szolgái vannak. Vagyunk-e mi is ilyen hűséges követői Dávid fiának, Jézus Krisztusnak? A követők nem mérlegelnek, hanem mennek. Szeretném Isten vágyát követni ennyire konkrétan. Dávid, miután megkapja a vizet, Istennek adja. Tudok-e Istennek adni ilyen kincset? Igen, ha az egész életemet, munkahelyemet, családomban lévő szerepemet rábízom.

Kol 4,2–6

501. dicséret

Dávid mozgalmához és személyéhez sorra csatlakoznak az emberek, csoportok, törzsek legkiválóbbjai. Ő a jövő, vele érdemes tartani. Ki számításból, ki lelkesedésből növeli a tábor létszámát. Ebben a felsorolásban kitűnik Amászaj, aki „lélekkel eltelve” kiált fel. Őt nem a politikai érzék, nem a csapatszellem, hanem valami más viszi Dávidhoz. Felkiáltása annyira fontos és lelkesítő, hogy a szentíró is feljegyzi. Isten Lelke lelkesít, motivál, a legkülönbözőbb szituációkban. A katonai tábor közepén békességet kiált, nem győzelmet. Isten Lelke nem azt adja, amit mi elvárunk tőle, hanem azt, amire igazán szükségünk van. Isten békességre törekvő Lelke jelenik meg itt is. Az áldás nem csupán Dávidot érinti, hanem az összes segítőjét. A hívő ember élete kihatással van a környezetére is. Minden hívő egy-egy áldás a közösség számára. A Szentlélek nem ismer határokat: nem Dávid és Amászaj közötti, négyszemközti ügyről van szó, hanem mindnyájunk közös céljáról.

Nagy csoda, amikor egy ekkora tömeg egy akarattal van. Amikor a közönségből közösség lesz, és együtt, méghozzá jó ügy érdekében köteleződnek el. Az előző szakaszban név szerinti felsorolás szerepelt, most ezt a tömeg pontos száma követi. Ezek a nagy csoportok később ismerték fel, hogy Dávidhoz kell csatlakozni – de felismerték. Sosem késő elköteleződni Isten irányába! Sosem késő elkezdeni az imaéletet, a Szentírás-olvasást, a hívő életet. A választott nép az Isten iránti engedelmesség útján volt ebben az időben. Dávid királyságának ügye nemcsak jó ügy, hanem szent ügy. Isten tervében különös jelentőségű, hiszen a dávidi királyságnak soha nem lesz vége Jézus Krisztusban. Ő fog eljönni, aki mint Dávid fia könyörül a vakon. Mi folytatói vagyunk ezeknek az embereknek, akik egy akarattal álltak a király mellett. Mi is a mennyei király mellett állunk egy szívvel és egy akarattal. Dávid alatt ez a hatalmas felvonuló tömeg egy ország, egy királyság miatti szövetség volt. Mi nem szövetségben, hanem egymás iránti szeretetben élünk az egyházban. A vérségi kötelék helyett a véren megváltott kötelék erősebb lehet, ha őszintén megéljük. Boldog ember az, aki házastársával, családjával, gyülekezetével egy akarattal tudja követni az Úr Jézus Krisztust!

Mk 1,1–8

342. dicséret

A kegyetlen ókori környezetben kemény szabályokkal tartotta fenn Isten az akkori népét. Szigorúan járt el, különben pár év alatt az egész társadalom és a közös hit is darabjaira hullott volna. Mózes könyvében pontosan le van írva, ki és milyen előkészületekkel érintheti a ládát. Mennyire másképp hangzik a jézusi történet, amelyben a ruhájának szegélyét megérinti a beteg asszony! Az ószövetségi történetben hiba esik: megbotlik az ökör, és egy ember el akarja kapni a frigyládát. Mindnyájunk életében előfordult, hogy egy apró botlásból, félreértésből, rosszul megfogalmazott mondatból végzetes dolog történt. Mert nem lehet mindent mindig helyre tenni, kijavítani, megbeszélni. Vannak végzetes dolgok az életben. Míg a kiválasztott népből sem mindenki nyúlhatott a frigyládához, addig most bárki Krisztus elé járulhat a közösségből. A frigyláda az ókorban elveszett. De ha megtalálnák, akkor sem számítana igazán. Hiszen a szerepe is megszűnt. Nem tudni, létezik-e még. Valószínűleg nem. Nem is fontos már. De Isten szemében te sokkal fontosabb vagy a szövetség ládájánál is. Mert nem hagy elveszni. Ahogy Jézus ígéri: „mert én élek, és ti is élni fogtok…” Fontosabb vagy Krisztus szemében, mint a frigyláda.

Mk 1,9–11

561. dicséret

A hit nemcsak hegyeket mozgat, hanem gátakat is áttör. Lebontja a korlátokat, ajtót nyit ott, ahol csak falat látunk. Isten áttöri a gátakat. Korlátolt gondolkodásmódunkat vagy megkövesedett kapcsolati hálónkat lebontja. A kárpit kettéhasad, megnyílik az út ember és a Mindenható között. Krisztus váltságműve a legnagyobb áttörés, amelyet Isten az ellenségeimen – azaz saját bűneimen – elért. Dávid kiáltása nem úgy hangzik: Isten hagyta, hogy ő áttörje a gátat. Hanem Istennek tulajdonítja a győzelmet. Nagy esemény, amikor a sikeres ember elismeri, hogy minden eredményét Istennek köszönheti. Soli Deo gloria – mondjuk, írjuk, hisszük. Éljük. A mai ember a kudarcait szokta Istennek tulajdonítani, nem a sikerét. Ám a Dávidhoz hasonló viszonyulás alázatra nevel. Könnyebb elfogadnom a sikertelenséget, az eredménytelenséget, ha az áttöréseket Istennek köszönöm meg. Köszönjük meg az Úrnak, amikor a reménytelen küzdelemben alázatosak tudtunk maradni! Köszönjük meg, amikor segített, amikor eredményesek lettünk benne bízva. Amikor Isten gondviselése, csodája, szeretete és kegyelme, mint a víz a gáton, utat tört magának a szívembe. Boldog, aki áttöréseit Istennek tulajdonítja!

Mk 1,12–15

715. dicséret

Dávid kijelöli a kultusz korlátait. Vannak, akik nem hordozhatják a ládát. Isten ma is méltatlannak talál némelyeket arra, hogy őt szolgálják. Az Isten szolgálatába nem a magunk kénye-kedve szerint, hanem az ő kiválasztása alapján kerülünk be. Ám hozzánk, Bibliát olvasó, hívő emberekhez inkább utóbbi része szól: őket választotta ki az Úr. Éljünk kiválasztottságtudatos életet! Éljünk úgy, mint akit Isten kegyelmébe választott! Szolgáljunk, imádkozzunk az Úrhoz, mint akit kiválasztott! Közelítsünk pedagógusként, hitoktatóként úgy a gyermekekhez, mint akik potenciális kiválasztottak! Mint akiket Isten az élet különféle területére szán. Kiválasztás: fontosak vagyunk az Úrnak. Igénkben arra választanak ki embereket, hogy „állandóan hordozzák és gondozzák az Úr ládáját”. Idén presbiterválasztás lesz egyházunkban. Olyan szolgálókat kell gyülekezeteink élére állítanunk, akik őszinte hittel hordozzák és gondozzák egyházunkat és az Istennel való szövetségünket. Adjunk hálát azért, hogy Isten folyamatosan elhív embereket arra, hogy őt szolgálják!

Mk 1,16–20

823. dicséret

Míkal nem azért veti meg Dávidot, mert igaza van, hanem mert nem érti, mi történik. Miért adódik ez a nézeteltérés? Abból, hogy kívül marad az eseményeken. Nincs a tömeg között Dávid uralkodásának talán legnagyobb ünnepén, hanem az ablakból szemléli azt. Aki nem vesz részt az istentiszteleten, megveti azt, aki ott van. A legnagyobb kritikusaink azok, akik elvileg keresztyének, de csak kívülről szemlélnek minket. Pontosan „tudják”, mit és hogyan kellene tennünk, mondanunk, miben tévedünk. De ők már nem tesznek semmit az egyházért. A képmutatás árad Míkalból. Eltávolodik a férjétől. Dávidot nem az események után, titokban feddi meg, hanem a lelkesen, áldani hazatérő férfinek fejezi ki megvetését (2Sám 6,20). A hívő király számára ez az igazán megalázó momentum, nem a tánc. Ne ítéljünk felületesen, előbb kérdezzünk! Dávidot megalázza a felesége. Sokan vannak, akiket otthon bántanak megjegyzésekkel. Akár a hitük miatt. Otthoni megalázások miatt szomorúságban élnek. Isten őket is szereti, számára ők is fontosak, róluk sem mondott le. Áldott az a közösség, ahol helyük van a nehézségben élőknek! Boldog, aki tud önfeledt lenni Isten közelségében!

Mk 1,21–28

760. dicséret

A frigyláda végre a helyére kerül. Jeruzsálem lesz a főváros. Dávid városa ezzel elfoglalja központi helyét a vallásos életben. Fontossága miatt konfliktusok garmadája vár a városra a következő háromezer évben. A szövetség ládája, amely Isten jelenlétét fejezte ki, a helyére került. Ezek után Dávid áldást tudott osztani. Az áldások legnagyobb forrása, ha Isten a helyére kerül az életünkben. Ha elfoglalja azt a pozíciót, ami őt megilleti. A gonosz azon dolgozik, hogy semmi se legyen a helyén. Sem a fogalmak, sem az ember, sem Isten. Isten pedig azt szeretné, ha minden oda kerülne, ahová való. A te életedről is ez a gondolata: áldott, aki a helyén érzi magát! Áldott, akinek életében, hitében Isten a helyére került! A frigyláda hosszű utat járt végig, mire ide elérkezett. Sokaknak kanyargós utat kell bejárniuk, mire elérkeznek oda, ahova Isten rendelte őket. Ha megérkezik az ember a helyére — ami mindig Krisztus mellett van —, csodálatos békességre talál. Boldog, aki Krisztus mellett a helyén van!

Mk 1,29–31

804. dicséret

Mai Igénk arra hívja fel a figyelmünket, hogy mennyire lényeges a hálaadás. Gyakran kérünk Istentől, leginkább földi dolgaink miatt járulunk elé. Pedig mennyire meghatározó, hogy Isten elé tudjunk lépni hálaadásainkkal is – egyénileg és közösségileg. Milyen szép, amikor családunkkal, imádkozó közösségünkkel együtt tudunk hálát adni Istennek! A hála több mint a kérések meghallgatása, az azokra adott válasz. A hála első lépcsője az elmerülés Isten fenségében és szeretetében. Igénk sem tetteket sorol fel, hanem azt mondja: azért adjunk hálát, mert „jó, mert örökké tart szeretete”. Mikor adtál hálát Isten jóságáért? Örök szeretetéért? Adjunk hálát, mert a szeretete nem mulandó! Mert örökké tart irántunk: azt szeretné, hogy a létezésünk is örökké tartson. A mi szeretetünknek vannak hullámvölgyei, szakaszai, de az ő szeretete örökké tart és állandó. Adjunk hálát az örök változatlanért, hogy van valaki, aki állandó életünkben, akinek örökké tart a szeretete! „A messzeségben is megjelent az Úr: Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen.” (Jer 31,3)

Mk 1,32–39

204. dicséret

A szülő és gyermek kapcsolata nem romolhat meg annyira, hogy ne beszéljenek egymással. Hiszen először a gyermek, utána a szülő van kiszolgáltatva a másiknak. Mégis mennyiszer felbomlik a kapcsolat! Pedig apa és fiú viszonya csodálatos, harmonikus szeretetközösség is lehet. Az Igében Isten mint mennyei édesapa lép fel – ennyire nagy a szeretete kiválasztottja iránt. De ez nem érzelmi fellángolás, nem egy pillanatig tartó csúcs, hanem állandó érzelmi kapocs. Isten az örök szeretet, ez az ő legfőbb mozgatója, és az ő képmására teremtett emberé is. Nem vonja meg tőlünk szeretetét. Sok sikert, eredményt próbálunk belenevelni gyermekeinkbe, miközben a legfontosabb, hogy Isten nem vonja meg tőlük szeretetét. Ez elég, ez a legtöbb, amit adhatunk. Sokszor feladatközpontúan próbálunk egymáshoz kapcsolódni, miközben sokkal hatékonyabb és biblikusabb lenne, ha szeretetünkkel közelednénk a másik emberhez. Nem vonom meg, azaz mindig veled van, mindig odaadom a szeretetemet. Ahogy a házasságot kötők is odaadják egymásnak egész életüket, Istentől kapott szeretetüket, s ezzel harmonikus dinamikába kerülnek egymással és a Mindenhatóval. Boldog, aki ma így köt házasságot!

Mk 1,40–45

758. dicséret