Szülőfaluja, Nagybánhegyes, szlovák evangélikus gyökerű település. Ön netán nem „eredeti” református?

Őseim élettere egy felvidéki, eredetileg színmagyar, református falu, a mátyusföldi Vágfarkasd volt, a Kis-Duna és a Vág folyó találkozásánál. Szüleim és nagyszüleim a második világháború után, kényszerkitelepítés következtében kerültek onnan Békés megyébe. A csehszlovák állam azokat terelte vagonokba könyörtelenül, akik nem akarták magukat szlováknak vallani. Vagyis a magyar őslakosok nagy részét.

Nem viszonossági alapon történt ez, mert a célállomásról, Bánhegyesről csak az ment a szüleim falujába, aki akart. A vegyes nemzetiségűvé lett békési faluban a felvidéki magyarok gyülekezete nem kapott egy parasztházat sem istentiszteleti célra. A jóval későbbi imaházépítésig az evangélikusok tűrtek meg minket templomukban.

Hogyan viszonyult gyermekként, fiatalként Istenhez?

Hétről hétre járt az egész család istentiszteletre, vallásos légkörben nőttem föl. Már kicsi gyermekként is olvasgattam a Bibliát, mély nyomokat hagyott bennem. A konfirmáció is emlékezetes volt, az ajándékba kapott Újszövetségnek nagyon örültem, rövidesen el is olvastam, többször. A jelenések könyvéből való konfirmációi Igém – „légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját” – végigkíséri egész életemet. Vácott voltam kollégista középiskolás, ott vette el a nevelőtanár a bibliámat, amit állandóan bújtam; a hetvenes évek szocializmusában volt ez… Szóval – túlzott elevenségem ellenére – szentnek tartottam diákkoromban a hitet. Csak éppen nem voltam hitben járó ember, egészen húszéves koromig.

Miért éppen akkor jutott hitre?

Isten Lelkének a munkája révén. Rám nehezedett, hogy az életem nincs összhangban az Igével, a lelki dolgokkal. Mindig nyugtalanított ez, éreztem, hogy komolyan kellene már venni a hitkérdést, rendezni a dolgaimat Istennel. Megtérésem 1976-ban történt, ekkor már Budapesten éltem. Meghívtak egy pünkösd előtti evangelizációra a Gyulai Pál utcai templomba. Isten ekkor keresett, talált meg, hívott el engem az igazi megtapasztalás szintjén. A Farkas József tartotta evangelizációs sorozatnak az volt a fő lelki ajándéka, hogy megértettem, Jézus Krisztus elfogad, nem vagyok addigi bűnöm miatt kizárva az üdvösségből. Ott lelkileg más életem kezdődött. Enélkül biztosan nem mentem volna a teológiára, a magánéletem is más vonalon haladt volna, bizonyára a kisiklásokat sem tudtam volna kikerülni.

Egy lelkésszel szemben a folyamatos „topon lét” sokak általi elvárás. Könnyebb vagy nehezebb ettől a személyes hitélet?

Aki elhivatottság alapján került erre a pályára, megérti, hogy nem lehet alkalomról alkalomra Igével szolgálni, lelkigondozni, gyülekezetet irányítani folyamatos hitbeli ingadozás, Istentől való elkalandozás közepette. Így aztán Isten közelében, lelki készenlétben tartja az embert a szolgálat. Megújulásokra persze a hitben járás során így is, úgy is szüksége van minden embernek.

A biai gyülekezet egy évtizede iskolafenntartó lett, az intézmény utóbb kibővült egy új óvodával, folyamatban a saját iskolaépület felépítése is. Hogyan bírja a növekvő terheket beosztott lelkész segítsége nélkül?

Bár az egyházmegyében a nagyobb gyülekezetek közé tartozunk, sajnos jelenleg nincs anyagi keret még egy lelkész alkalmazására. Holott pusztán az eklézsia gondozása is adna annyi napi feladatot, amely kitölthetné az időmet. Az intézményfenntartásnak valóban sok olyan időigényes velejárója, adminisztratív teendője van, amely a lelkészre hárul, és az ember sokszor tényleg úgy érzi, túl sok. Annak a tudata ad a többletterhek hordozásához erőt, hogy látom az óriási lelki hasznát. Gyermekek százaival – óvodáskorúaktól a kamaszokig –, illetve ezek családjaival foglalkozhatunk az intézményfenntartás által, s ez óriási lehetőség arra, hogy sokakat meggazdagítsunk alapvető hitigazságokkal, becsatornázzuk őket a gyülekezetbe, eljuttassuk őket, ha lehet, az istenkapcsolatig.