Évtizedekig tanította szép magyar beszédre, retorikára a debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola, illetve a Debreceni Református Hittudományi Egyetem hallgatóit. Rádiósoknak csaknem harminc éve oktat beszédtechnikát, egy évtizede a Magyar Televízió (MTVA) beszédtanára. Miben gyökerezik a szép magyar beszéd és a tanítás iránti mély elkötelezettsége?

1972 kora tavaszán tartottam Püspökladányban az első olyan színpadi próbát, amelyen beszédtechnikával foglalkoztunk. Tanítványaimból szerveztem új irodalmi színpadot: bejutottunk a Ki mit tud? országos döntőjébe. Előzőleg a megyei verseny egyik zsűritagja figyelmeztetett: fordítsak több gondot a színpadi beszédre, mert erős sárréti tájszólás érződik némely leánykán. Kezembe nyomta Montágh Imre Beszédtechnikai ismeretek című füzetét. No, ebből tanultam meg, majd tanítottam az első légző-, hang-, kiejtés-, hangsúly- és ritmusgyakorlatokat. A kemény másfél hónapos munka sikeresnek bizonyult. Az eredményhirdetésen Szinetár Miklós zsűrielnök kiemelte, a püspökladányi Veritas volt a legszebben beszélő együttes. Megelőzve több neves színpadot, második helyezést értünk el! Ha a gyökerekre gondolok, elsőként kell említenem azt a gyermekkori környezetet, amelyben nevelkedtem: mindenekelőtt szüleim bibliás műveltségét, igényes, választékos beszédjét, nagyecsedi tanítóim, tanáraim gondos nyelvművelő munkáját.

A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában érettségiztem. Sok jó versmondó volt ott akkoriban – osztályunkban három is. Rendszeresen szerepeltünk iskolai rendezvényeken, az önképzőkörben, szavalóversenyeken. Az 1967-es nagy esztendő volt: Arany János és József Attila emlékére két országos versenyt is rendeztek. Utóbbi városi döntőjében különdíjat kaptam. Fényes Márta rendező, a zsűri elnöke meghívott az együttesébe, a Stúdiószínpadra, előtte azonban figyelmeztetett: picit racscsolok, jó lenne ezt mielőbb javítani. Démoszthenész jutott eszembe, s az is, hogyan „beszédtechnikázott” a tengerparton. A kavicsos gyakorlatok kellemetlenek voltak (jó néhányat közben le is nyeltem), de egyszer csak elkezdett pörögni a nyelvem. Így kezdődött. A későbbiekben, az amatőr rendezői tanfolyamokon Montágh Imre oktatott beszédtechnikára, a színművészetin Fischer Sándor. A tőlük tanultakat mindig magamon próbáltam ki először, végül gyakorlati tapasztalataimat is felhasználva alakítottam ki tanítási módszereimet.

Égetően hiányzik az iskolarendszerből a beszédtechnika oktatása. Következmény: orruk alatt motyogó vagy épp hadaró, „éneklő”, hangsúlyozni képtelen, rosszul artikuláló megszólalók tömege. Mindennapokban, médiában egyaránt.

Valaha pedig a szónokok országa voltunk! A kolostori iskolákban a hét szabad művészet alaptárgya volt a szónoklattan, a felvilágosodás és a reformkor nagyjai még a retorikai osztály stúdiumain iskoláztak, s később is az alapműveltség tartozékának számított az élőszóval bánni tudás. Nagy- és dédszüleink elemi iskolai bizonyítványaiban szerepelt utoljára egy „beszéd- és értelemgyakorlatok” nevű tantárgy! Az ötvenes évek elején kikopott a tanrendből, mára már nyoma sincs közoktatásunkban. A színművészetin meg néhány drámatagozatos középiskolában van még beszédtanítás. Tanár szakos hallgatók, leendő jogászok – s még sorolhatnám – nem részesülnek ilyen képzésben! A teológusok retorikát tanulnak, de beszédtechnikát nem. Mindezek fájó következményeit az imént sorolta. Kodály Zoltán már a ’30-as években megkongatta a vészharangot. Írásai, reformtervei, rádióbeszédei mind süket fülekre találtak. Azóta tovább romlott a helyzet. Ha a mi nemzedékünk kihal, ki fog tanítani beszédtechnikát? Van egyáltalán ilyen képzés? Logopédiát lehet egyetemen tanulni, de az nem ugyanaz! Vannak átfedések, a lényeg azonban a különbségben rejlik!

Magyar-történelem szakos tanárként végezte el a színművészeti egyetem (akkor főiskola) színházelmélet szakát. Szakmai életmenetében az oktatásnál is régebbre nyúlik a verstolmácsolás, illetve a színpad, a színjátszás, a rendezés iránti szenvedélye.

Igen, verseket már gyermekkoromban is gyakran mondtam, s mindmáig megmaradt ez a szenvedély. Legalább száz verset tudok fejből. A színház iránti vonzódás szintén gyermekkori. Hat-hét éves lehettem, amikor édesapám magával vitt Debrecenbe, a nagyerdei szabadtéri színpad egyik esti előadására. Kacsóh Pongrác János vitézét játszották (otthon is megvolt hanglemezen). Lenyűgözött! Utána napokig Jancsi belépőjét dúdolgattam: „Én, a pásztorok királya, legeltetem nyájam…” Édesapám is „színházazott” ifjabb korában: Észak-Erdély visszatérte után szülőfalujában, Börvelyben, gyermekkoromban pedig már ideát, Nagyecseden szerepelt – elsősorban népszínművekben. A Csinom Palkóban például ő volt a betyárvezér. Büszke voltam rá nagyon! A rendezés is ifjúkorom tanult mestersége (amatőr rendezői tanfolyamok után, mint mondta, a színművészetin diplomáztam). Együtteseimmel – Veritas, Alföld Színpad, a tanítóképző színpada – mintegy harminc szerkesztett műsort vagy egyfelvonásost rendeztem. A legnagyobb sikerem mégis egy gyermekopera ősbemutatója volt 1984-ben: Csenki Imre és Vargha Balázs A tücsök és a hangyák című műve.

A színpad nyelvstratégiai színtér, miként a tanterem. Sok évtizedes tapasztalatai szerint mennyire tudják ma betölteni a nemzettudat-nevelő, illetve a szép magyar beszédet ápoló, nyelvművelő hivatásukat?

Szinte sehogy! Erre a nevelő-ápoló-művelő hivatásra sajnos nem készítik, mert nem is készíthetik fel a pedagógusjelölteket. Hadd hozzak egy példát! A ’90-es évek elején kidolgoztam egy pontosan ilyen szellemű tantárgy, a magyarságismeret tematikáját, óra- és vizsgatervét. Rövidesen bevezettük a főiskolán. Nagy sikere volt hallgatóink körében! Aztán a Magyar Bálint-féle tananyagcsökkentés minket is elért. No, melyik tárgyat vették ki a tanrendből? A magyarságismeretet. A színház világában sem különb a helyzet.

Mély szakmai elkötelezettsége a művelődéstörténeté is. Nemzeti önazonosság-tudatot erősítő egyetemi óráit mindig nagy érdeklődés övezte, mai előadásaira is zsúfolásig telnek a termek. Jelezvén azt is: sokakban él a „honnan jövünk, kik vagyunk?” tudásának vágya. Öröm, hogy hangsúlyos ez ismét az új Nemzeti alaptantervben is.

Amióta a művelődéstörténeten belül szerves műveltségünket tanítom, kutatom, egyetlen kérdéssor izgat: kik vagyunk, milyenek vagyunk, s miért éppen ilyenek vagyunk mi, magyarok? Vizsgálódásaim folyamán a „miért?” megválaszolása a legnehezebb, legösszetettebb feladat. Minden kérdésem élén ez áll: miért éppen ott, miért éppen általuk, miért éppen akkor, miért éppen úgy jött létre, majd alakult s gyarapodott műveltségünk? Az ezekre adott válaszokat legalább három tudomány ág bizonyító apparátusával igyekszem alátámasztani, s ebből egynek természettudománynak kell lennie. Ott ugyanis nincs „talán”, „lehet” meg „bizonyára”. Műveltségünk két fő forrása a keresztyén és az ősi, sztyeppei népeké! Ezek ötvözete jól kimutatható népművészetünkben és műköltészetünkben. Mindezeket bizonyítani is tudom meséinkkel, dalainkkal, Ady verseivel vagy akár dédnagyanyám mángorlójával.