Bűnös és engedetlen emberiség elfuserált gyermeke vagyok. Ki vagyok én, hogy mégis szeretni tudsz? Kapcsolataimban is hibát hibára halmozó esendőként: ki vagyok, hogy te örök szeretettel szeretsz? Fontoskodó, a felelősségtől megtorpanó: ki vagyok én, hogy te Igéddel mégis pásztorolni akarsz? Ki vagyok én, Uram, ha nélküled lennék? Ki vagyok én, s mi végre teremtettél? Ki vagyok én, és miért tartottál fontosnak annyira, hogy gondomat viselted, megáldottad gyermekkoromat, felnövésemet, életemet? Ki vagyok, hogy eljuttattál idáig? Ki vagyok én, hogy szerető családdal és barátokkal vettél körbe? Ki vagy te, aki annyira szerettél, hogy Fiadat küldted el megváltásomra? Ki vagy te, Uram, Istenem, aki a viharnak, a szélnek és minden életemet fenyegető erőnek csendet és rendet parancsolsz? Miért vagy ennyire jó hozzám, miközben te pontosan tudod, ki vagyok én? Ki vagy te, aki hűséges vagy minden körülmény között hozzám? Ki vagyok én, akit érdemtelenül megváltottál és Szentlelkeddel betöltöttél? Ki vagyok én, hogy értelmet adtál életemnek? Nélküled semmi vagyok és semmivé leszek – de veled örökké élhetek.

Mk 2,1–12

4. zsoltár

Megsegítette az Úr, Dávid sikeres szériáját látjuk. Minden összejön. Ez a legnagyobb kísértés, amikor az ember elhiszi, hogy mindent megtehet. Dávid nem is lesz ebben az élethelyzetben makulátlan – bár A krónikák könyve hallgat a Betsabéval folytatott afférjáról. Mindenesetre figyeljünk a lelkünkre, hitünkre, amikor életünk sikeres szakaszában járunk! Igénkben Dávid ezt tudta: áldozott Istennek. Az Ige szerint Dávid Isten akaratának betöltője volt. Nem feledkezett meg Uráról. Amikor jól ment, rá tudott mutatni életével Istenre, és hálát tudott adni minden jóért. Ne felejtsük el Istennek nemcsak megköszönni a sok jót, hanem – egy picit többre mutatva – hálás életet is éljünk! A nagy király óta Isten sokkal nagyobb ajándékot, áldozatot adott: Dávid Fiát, Jézus Krisztust. Adjunk hálát mindennap Isten csodálatos ajándékaiért és azért, hogy Fia halálával nem hagyott minket elveszni, hanem örök életbe hív! Az örök életünk akkor kezdődik, amikor elfogadjuk ezt a krisztusi áldozatot. Aki elfogadja, abból kisugárzik Jézus szeretete, az hálás szívvel áll Ura előtt. A hívő érzi és átéli, hogy Isten mindenhol és mindenben megsegíti, akárhová megy. A történelem tapasztalata: bárhová ment is missziói küldetése miatt az egyház, Isten vele volt, és megsegítette. Boldog, aki Krisztus tagja, és hálatelt életet él!

Mk 2,13–17

676. dicséret

Isten maga harcolt a választott népéért, és ő adja a győzelmet is nekik. A vezetők tudták, hogy Istenért küzdenek, hiszen számukra az Úr ügye és a nép ügye egy volt. A vezetők, katonák mindent megtettek a győzelemért, de közben Istenre hagyatkoztak. A mai ember szeretne mindent elintézni. Az irodai dolgozó, a fizikai munkás élete nincs úgy kiszolgáltatva a természetnek, mint a földművesé. Emiatt abban a kámforban él, hogy minden rajta múlik, mindent el tud intézni. Az Igénkben a választott nép mindent megtett, de teret hagyott Istennek. Hagyjunk mi is teret neki ahhoz, hogy intézkedjen, hogy meglegyen az ő akarata! Engedjük be az életünkbe, ahol kibontakozhat! Mi mindent megteszünk, de nem irányítunk Isten helyett. Vele kezdjük napunkat, s vele fejezzük be. Áldó keze gyönyörű keretet ad napjainknak. Ő az életünk legfőbb alkotója, pásztora. Vele kezdődik és végződik minden. „Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma! Számolgatom, de több a homokszemeknél, és a végén is csak nálad vagyok.” (Zsolt 139,17–18)

Mk 2,18–22

294. dicséret

Igénk a királyság korszakának egyik legsikeresebb idejét mutatja be. Dávid sorra hódítja meg a szomszédos országokat, városállamokat, s olvasztja be királyságába. Levette a király fejéről a koronát. A rítus hozzátartozott a megszálláshoz. Mai világunk, amelyben a királyok szinte csak formális funkciót töltenek be, másra fordítja a figyelmünket: sok eszközt vagy közéleti embert „koronázunk meg”. Látunk olyan időket is, amikor Isten levesz néhány koronát a fejekről. Néha megszégyenít, de karjaiba is zár. Amikor túlságosan is elhízna az egónk, Isten tud figyelmeztetni. Dávid ekkor sikeres korszakban járt. Eredményeket hozott. Ezeket – máshol olvassuk is – Istennek tulajdonítja. Erőt ad, amikor sikeres emberekben meglátjuk az alázatost. Ismerhetünk olyan hívőket, akiket nem vakít el a siker, és az, hogy eredményesek a munkájukban. Jézus a legnagyobb sikerei és eredményei közben is alázatos tudott maradni. Ez persze önmagunk iránt legyen kívánalom. A másik embert tudjuk megdicsérni, biztatni. Krisztus boldognak tartja a szelíd embert, és tapasztalata, hogy hosszú távon az ő nevük marad fenn. Ezért is mondja: „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.”

Mk 2,23–28

742. dicséret

Dávid hibázik. Gőgössége, elbizakodottsága minden figyelmeztető szót érvénytelenít. Nem hallgat tanácsadóira, leghűségesebb embereire sem. Szomorú következménye lesz annak, ha egy vezető süket a jó tanácsokra. A csapatmunka hiánya rossz egyszemélyi döntéshez vezet. Dávid bűnös döntése miatt az egész nép szenved. A rossz vezetés betegséget hoz a közösségre. Ez történelmi tapasztalat. II. Rákóczi György nem hallgatott a jó szóra, hívő édesanyja figyelmeztetésére sem, és őrült kalandba kezdett. Ez egész Erdélyt a pusztulásba vitte. A vezetőnek még nagyobb a felelőssége. Idetartozik a pásztor, a presbiter, a családfő is. Mindenki, akire Isten felelősséget, döntéseket bízott. Azaz mindnyájunkra vonatkozik, mert ránk is bízott Isten valakit! Valakit, akivel dolgunk van, akiért imádkoznunk kellene, akit szeretni, vigasztalni lenne szükséges. Látjuk-e, hogy kit kell felhívnunk, meglátogatnunk, kiért kell imádkoznunk? A vezető felelősségéről szólva kitűnnek azok a hősök, akik áldássá tudtak lenni. Jézus Krisztus nem betegséget, hanem gyógyítást hozott mindenkinek. Mert ő nem a hadserege miatt számolta meg a népét, hanem azért, hogy a századik se vesszen el. A Megváltó számontart téged, mert fontos vagy neki.

Mk 3,1–6

155. dicséret

A templom helyének eredettörténete Dávid bűnbánatáról és Isten előtti megszégyenüléséről szól. Ornán ajándékként szeretné odaadni a királynak a helyet. Érdekesen egymás mellé kerül a harcedzetteket összeszámoló és Isten ellen lázadó, gőgös király, illetve az alázatos, vagyonát nem mérlegelő, egyszerű férfi. Dávid nemet mond a felajánlásra, mert nem Ornánnak kell elrendeznie az életét Istennel, hanem neki. Sokszor egyszerűbb mások helyett elintézni ügyeket, de az Úrral való rendezett kapcsolatra mindenkinek személy szerint szüksége van. Dávid nem alkudozik, mert az áldozatban nincs alku. Nem fél áron veszi meg. Az Úrnak ne a selejteset, hanem a legjobbat adjuk! Istennek sem azért ajándékozunk valamit, hogy cserébe adjon – hiszen adott ő már eleget nekünk. Isten a legdrágábbat adta érted! Dávid nem azt nézi, hogy Ornán mit adhatna. Amikor adakozunk, a gyülekezetünk, az egyházunk jövőjét nézzük, ne arra gondoljunk, a másik mit adhatna, hanem arra: én mit tehetek? Mit adhatok Istennek? Mivel szolgálhatok a gyülekezetemnek, egyházamnak? Boldog, aki nemcsak kapni megy a templomba, hanem adni is!

Mk 3,7–12

448. dicséret

Sokszor beszélünk a transzgenerációs problémákról, arról, milyen rossz mintákat kaptunk őseinktől. Igénkben ennek épp az ellenkezője történik: Dávid tanítja gyermekét, mire figyeljen. Hatalmas örökséget hagy fiára. Dávid ugyan nem építheti fel a templomot, de mindent megtesz, hogy a fiának könnyebb legyen majd. Célt ad és történelmi lehetőséget. Mi mit hagyunk magunk után? Mit adunk gyermekeinknek, a gyülekezetünk következő generációjának? Mit hagyunk hátra? Szeretném így továbbörökíteni az egyházat a mai ifjúságnak, ahogy Dávid tette a templomépítés szent céljával! Összehordott köveket, lehetőséget adott. Hagyhatok magam után nehézségeket, tisztázatlan viszonyokat is. Dávid élete végén arra is törekszik, hogy a jövőbeni konfliktusokat előre rendezze. Tettével az utódlásra is figyel, és ügyesen összeköti azt a templomépítés kérdésével. Jó politikus. Ám Isten akaratába belesimulva tudja ezt megtenni. Boldog, akinek van mit továbbadnia! Boldog, aki örököse lehet szellemi és lelki kincseknek a családjában, gyülekezetében! Boldogok lehetünk azok miatt, akik annyi alapot hordtak össze a hitünk építményéhez!

Mk 3,13–21

821. dicséret