Talán kevesek által ismert érdekes adat József Attilával kapcsolatban – akinek születésnapjára április 11-én minden évben megemlékezünk –, hogy a budapesti Kálvin téri református templomban keresztelték meg, és gyermekkorában református édesanyja vagy testvérei oldalán maga is többször részt vett a gyülekezet alkalmain. A halála előtti évben, 1936-ban született Kész a leltár című versének kezdősora – „Magamban bíztam eleitől fogva” – felidézi azt a korai lelki érintést, amellyel egész életében vívódott a költő.

A magyar költészet napja nyilván nem része a keresztyén ünnepkörnek, a költészet és keresztyénség viszonya is ellentmondásosabb annál, ahogyan azt sokan elsőre vélhetik. A Krisztus-hívők szent könyve, a Biblia maga is irodalmi alkotás – át- és átszövik az emberi lélek nyelvi formába öntött érzékeny és tiszta megnyilvánulásai. Ilyen költői természetű szövegek a zsoltárok, az Énekek éneke versei vagy Mária öröméneke, a Magnificat. És lírai, vallomásos jelleget hordoz minden imádság – és viszont: évezredeken át az Istenhez forduló, gondolatait és érzéseit szavakba öntő emberi tevékenység jelentette magát a költészetet. Az öröknek tartott költői témák közül a szerelem, bánat, veszteségérzés és hála igen sokáig a keresztyén irodalom motívumain keresztül volt és lehetett jelen a világirodalomban. Hatalmas nyelvi teremtő erővel bíró korai költőnk, Balassi Bálint esetében kevéssel a középkor után már kettéválik a világi témájú szerelmi költészet és az imádságok szöveganyaga: de még ugyanaz a költői nyelvezet és a lírai energia.

Korunk irodalomképe egyébként meglepően költő- és költészetközpontú: noha a könyvesboltok és könyvtárak sikerlistáit a legkevésbé sem a verseskötetek vezetik, az iskolai oktatás következetesen tartja a magyar irodalom költői életműveit az értékrend (úgynevezett irodalmi kánon) legmagasabb fokán. Ráadásul a klasszikus magyar irodalom legjelentősebb költői között feltűnően magas arányban vannak jelen a protestánsok, reformátusok: a már említett Balassi mellett Csokonai, Kazinczy, Kölcsey, Petőfi, Arany és Ady Endre mind híresek voltak lutheránus-kálvinista hátterükről.

Feltűnő azonban, hogy az irodalmat történetként megérteni kívánó olvasó hajlamos az egyes korszakok – és a konkrét szövegek, életművek – egyéni sajátosságait megfigyelni: teljesen máshogy viszonyul a teremtett világhoz, Istenhez, az erkölcs kérdéseihez a romantika, a modernitás vagy korunk embere. Van, amikor a művészet a zsenikultuszon keresztül leváltani látszik a vallást, van, amikor küzd vele – akár szellemi síkon, akár annak intézményesült formáival.