Menyus a karjait széttárva, vitorlázó repüléssel érkezett meg aznap a hittanterembe.

– Szia, tiszi bácsi! Én vagyok a sószóró!

– Hogy mi vagy? – nézett nagyot Boldi bá.

– Hát a sószóró! Szórom a sót, ahogy mondtad! – kiáltotta, és karját széttárva körberepülte a termet.

– Jó. Értem. De nézd csak, itt a kifutópálya – mutatott a játszószőnyegre Boldi bá –, szerintem ideje lenne landolnod.

– Okkkkkééé! – kiáltotta Menyus. – Magassági kormány behúzva! Fék kieresztve! Futóművek készen! Drrrrrr… Meg is érkeztünk. Milyen landolás volt? – huppant a játszószőnyeg közepére.

– Csodás! – lelkesedett Boldi bácsi.

– Akkor tapsot kérek! Ahogy az igazi utasszállítókon is szokták, ha szépen landol a pilóta.

Boldi bá megtapsolta Menyust, de aztán komolyan szólt hozzá:

– Akkor, ha már földet értél itt, a mi világunkban, tudsz köszönni úgy, ahogy nálunk szokás?

– Igeeeen! – kiáltott Menyus. – Áldás, békesség!

– Istené a dicsőség! – válaszolta Boldi bá. – De én nem vagyok benne olyan biztos, hogy neked olyan békességes volt ez a mai nap – bökött Menyus homloka felé, amelyen egy jókora púp éktelenkedett.

– Ááááá… – legyintett a kisfiú –, nem nagy ügy. Csak összeütköztem Jocóval. Meg Rolival. Meg Ákossal is. De vele csak egy kicsit verekedtünk.

– És a többiekkel? Velük nagyon verekedtél? – kérdezte homlokát ráncolva Boldi bá.

– Igen, de csak a sószórás miatt. Merthogy azt mondtad, szórjuk a sót a többiek között. És akkor megváltozik minden.

– És te szórtad?

– Szórtam bizony! Így repültem, hogy brrrr-zzzzz-grrrr – tárta szét a kezeit Menyus. – Csak úgy szórtam a sót, ahogy a permetezők szokták, meg ahogy mondtad! Csak az volt a baj, hogy Jocó azt mondta, hagyjam abba ezt a béna repülőzést, én meg mondtam, hogy nem repülőzés, hanem sószórás, erre ő, hogy az még bénább. Na, akkor összeütköztünk egy kicsit Jocóval. Meg Rolival. És hát kicsit megütöttem őket a szárnyammal. De nem akaratból. Ők meg rám ugrottak, hogy mit képzelek, erre mondtam nekik, hogy nem képzelek semmit, hanem sószóró vagyok, ahogy a tiszi bácsi mondta. És akkor jött Ákos, hogy hagyjuk abba a verekedést, és mondtam neki, hogy jobb lenne, ha az én oldalamra állna, mert ugye ő is jár hittanra, meg minden. De nem állt, még véletlenül sem, hanem azt mondta, hogy így nem szabad viselkedni. Én meg mondtam neki, hogy dehogynem, a Boldi bá mondta, ő meg, hogy Boldi bá sose mondana ilyet, én meg, hogy de igen, és egy kicsit ráugrottam, de tényleg csak kicsit, mert jött az óvó néni.

Boldi bá megvakarta a fejét:

– Szerinted tényleg azt mondtam, hogy verekedj össze a többiekkel?

– Hát, azt nem… Csak, hogy szórjuk a sót. Én meg szórtam. De nem engedték!

– És akkor te kicsit meglökted őket? Meg rájuk ugrottál?

– Igen, hogy tudjam a sót szórni!

– Értem – bólintott Boldi bácsi. – De tudod, sóból is megárt a sok. Jézus nem azt mondta, hogy sószóró repülők legyünk. Netán sóbombákkal taroljuk le az embereket. Hanem épp az ellenkezőjét.

– Ezt nem értem – húzta össze a szemöldökét Menyus.

– Ha egy pohár vízbe beleszórsz egy csipet sót, szabad szemmel nem látod meg a változást. Csak az ízén érzed, hogy más lett. Láthatatlanul keveredett el a vízzel, mégis megváltoztatta. A só fűszer, kevés is elég belőle. Ahogy Pál apostol mondja: „Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett.”

– Csak fűszer? – húzta össze a szemöldökét Menyus.

– Csak fűszer. Úgy bizony. De az egyik legfontosabb fűszer.