Vannak olyan pillanatok, amikor nagyon erősen érzem Isten jelenlétét. Nem az úrvacsora vagy az imádkozás idejére gondolok. Teljesen hétköznapi szituációkban is meg tud történni: ahogy hirtelen az arcomra vetül a napsugár, amikor először látom télen szállingózni a havat, vagy amikor az utcán sétálva megérzek egy-egy illatot. Ez nem az a fajta jó érzés, amely egy finom ebéd után vagy munkából hazaérve tölt el. Az ilyen jelentőségteljes, apró pillanatokban tényleg úgy érzem, megsimogatott az Isten.

Csakhogy ma már az egyre ritkábban jelentkező és épp ezért egyre értékesebb transzcendens pillanataink is megkérdőjeleződnek. A minap az Instagramot böngészve egy pszichológiai blogon a következőket olvastam: „A glimmer pszichológiai értelemben csillanást, ragyogást jelent. Mint egy reménysugár, amely felmelegít belülről. Rengeteg pozitív hatása van a mentális egészségünkre”. Majd a jelenségre példaként említették a reggeli első kávé illatát, a napfény érintését, egy kellemes illatot, a házi kedvencünk megsimogatását, egy szivárvány megpillantását.

Miközben a bejegyzést olvastam, világossá vált számomra, hogy amit a blog írója glimmernek nevez, azt hívom én Isten érezhető jelenlétének. Felháborodtam, amiért a pszichológia ezt a jelenséget is igyekszik ellopni, átnevezni és a saját szája íze szerint definiálni. Teszi mindezt azért, hogy magyarázatot kínáljon arra, amire nem lehet.