Szeretem a régi fényképeket. Egyszerűen és minden túlzás nélkül elénk tárják egy-egy család történetének részleteit. Belenézünk egy-egy tekintetbe, és közben önmagunkat keressük, önmagunkat találjuk meg ezekben az arcokban. Ez a dolgok rendje. Így válik értékessé egy-egy régi kép, így lesz családi ereklye, megbecsült tárgy, amelyről gondoskodni kell. Kitesszük a falra, és abban a pillanatban létre is jön valami különleges történelmi folytonosság a múlt és jelen között. Hiszen felmenőink, egykori családtagjaink szeme előtt zajlik tovább az életünk.

Nagyon népszerűek manapság a múltidéző fényképek. Mert ahogy telik felettünk az idő, egyre erősödik bennünk a gyermek- és ifjúkor iránti sóvárgás, az állandósuló emlékezés a letűnt múltra, egykori önmagunkra. Tudat alatt persze megrostáljuk történeteinket, sokszor csak a szépre emlékezünk, a rossz pedig eltűnik a múlt ködében.

Néhány éve fényképeket gyűjtöttünk a gyülekezetben. Huszadik századi faluképeket; egykori eseményekről, emberekről, házakról, utcákról. Majd a múlt tükördarabjait egy kulturális rendezvényteremben állandó kiállításba rendeztük. Az emberek járják a termet, és lelkesen mesélnek egymásnak az ötvenes, hatvanas, hetvenes évekről, egykori önmagukról, rokonaikról. Élmény számukra ez a találkozás. Ehhez csak annyi kellett, hogy az elfeledett, fiókok aljára száműzött fényképeket előkeresgessük, és célt adjunk nekik. Hiszen a vizuális emlékezés mindig hatékonyabb.

Nemrég egy felkavaró képet láttam. A felvétel egy szemeteskukát ábrázol, a közelében pedig egy régi, díszes kerettel ellátott fekete-fehér fénykép hever. Egy menyasszonyról. Egy nagyméretű családi fénykép, talán az ötvenes-hatvanas évekből. Sok ilyet láthattunk. Az otthonok díszei voltak ezek a felvételek. Egy közös élet kezdetét jelezték: íme, ilyenek voltunk, innen indultunk.

Egy ifjú lány, fehér menyasszonyi ruhájában, boldogan néz a jövőbe. Párjával családot alapít, a fénykép otthonuk dísze lesz. A gyermekük talán időnként megáll a kép előtt: anya, te ilyen fiatal is voltál? Ilyen szépséges királykisasszony?

De lám, lepergett az idő. Elteltek az évtizedek, és nem tudni a folytatást, csak sejteni lehet, hogy az otthon fényei kihunytak, mert íme, a kép, amely korábban egy család szimbóluma volt, most az utcán hever, a járdán, a kuka mellett. Mert egy élet bizonyára elmúlt, az út véget ért, és nincs folytatás, nincs, aki könyörüljön ennek a képnek, aki elhelyezze a szívében, az életében.

Mi marad hát utánunk? Egy otthon, amit formáltunk, berendeztünk. És benne számos tárgy. Életünk szemtanúi. Képek... De a legnagyobb örökségünk maga az élet. Hiszen gyermekeinkben, unokáinkban élünk tovább. Ők viszik tovább vonásainkat, génjeinket. Ez a mi örökségünk. A mi bizakodásunk. Hogy valamit hagyunk magunk után, mégis.