A kommunista rendszer idején felvételizett a teológiára. Az ateizmus korában ez rendkívül kényes pályának számított.

Nem volt más választásom, Isten hívott, bár néhány iskolai megszégyenítés és titkosszolgálati megszorongatás után világossá vált, mi várhat rám. Három barátommal néha azzal a humoros felkiáltással búcsúztunk el egymástól, hogy semmit nem bánunk majd, csak „lehessünk egy cellában”.

Amikor megkértem a feleségem kezét, megkérdeztem: „Akkor is hozzám jössz, ha négy-öt év múlva lesz néhány gyerekünk, és engem börtönbe vetnek?” Csöndes-komolyan válaszolt: „Akkor is – ha Isten úgy akarja.” Nekem nem magamtól „esett erre a választásom”, ellenkezőleg: elképesztő kegyelemként élem meg, hogy Istennek éppen rám esett a választása.

Mennyire volt nehéz a lelkészi szolgálat a rendszerváltásig?

Nem az volt nehéz, amikor a titkosszolgálat folyamatosan figyelt, sőt némelyek félelmükben be is súgtak, inkább az, hogy úgy szolgáljak, hogy annak gyakorlatában éljek nap mint nap, hogy „Krisztussal együtt meg vagyok feszítve, élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (Gal 2,20). A legnehezebb talán az volt, hogy ne legyen mártírkomplexusom, mert akkor elveszítem a derűt, márpedig azt olyan bőven árasztotta az Úr onnan felülről, hogy azt éreztem, nem is én szolgálom őt, hanem fordítva. Azt tartottuk, hogy egyazon latin szótőről fakad a föld (humus), az alázat (humilitas) és a felszabadult humorérzék is, ennyit kellett tudatosítanunk a diktatúrában a lelkipásztori szolgálat derűs végzéséhez.

Milyen szolgálatot végzett az egyetemisták között Kolozsváron?

A rendszerváltás után azonnal éreztük, hogy az összeomlott ateista ideológia után támadt légüres térben szükség lenne keresztyén világszemléletű diákevangelizációra, a jövő értelmiségének evangéliumi alapokon való képzésére. Barátaimmal létrehoztuk a Koinónia Könyvkiadót, amely köré egyetemista evangelizáció szerveződött, száz év után újraindítottuk Kecskeméthy István teológiai professzor családi lapját, a Kis Tükröt, és megalapítottuk a Genézius Társaságot, amely elindította az egyetemistamissziót. A kilencvenes évek elején elindítottuk a Függőleges ifjúsági mozgalmat is, amelynek örökségét mára már az Ifjúsági Keresztyén Egyesület (IKE), a Főiskolai IKE és a Válts irányt! viszi tovább.

Az IKE országos főtitkáraként mi volt a feladata?

A rendszerváltás után az IKE első országos titkára lettem. Mindössze 1992-ig, két évig voltam a vezetője. De az az első két év nagyon mozgalmas volt, Dietrich Reitzner osztrák IKE-vezetővel, valamint a magyarországi testvérszervezettel, a Keresztyén Ifjúsági Egyesülettel együtt rengeteget szerveztünk, konferenciáztunk, táboroztunk és próbáltuk az IKÉ-t újra erdélyi egyházunk ifjúsági mozgalmává szélesíteni.

Az elmúlt harminc évben a Református Mentő Misszió és a Bonus Pastor Alapítvány, valamint az általa létesített magyarózdi drogterápiás otthon vezetőjeként ismerik Erdély-szerte. Mit jelent életében e missziós szolgálat?

Erdélyben édesapám volt az 1948-as felszámolásáig a Jó Pásztor egyházi missziónk vezetője, az iránta való tiszteletből neveztem el szolgálatunkat Bonus Pastornak. A függők és családtagjaik szolgálata olyan lelkigondozói és terápiás életvezetési hálózattá nőtte ki magát, hogy mind mentális, mind spirituális szinten én is folyamatosan növekedhetem általa. Lelki fejlődésem terén sokat köszönhetek lelkes munkatársaimnak, kitűnő szakembereinknek, de mindenekelőtt számomra a legnagyobb megtiszteltetés, ha részese lehetek egy függő küzdelmének. Mivel feleségemmel a kezdetektől együtt szolgálunk, az életünk is erről szólt. Újabban ennek alapján tanítom a teológián is a sajátosan szenvedélybetegeken először alkalmazott motivációs interjú módszertanát, ebből ihletődöm a missziológia, a kontextuális lelkigondozás, sőt részben még a hitvallásismeret tanításakor is.