Bim-bam, bim-bam, szól a harang odaértünkkor, a fotósunk viccesen megjegyzi: Kossuth Rádió, 12 óra. A rádióra utalás azért is találó, mivel a pünkösdhétfői istentiszteletet a komáromi református templomból közvetítik. Belépünk az 1927-ben épült, úrasztala körüli elrendezésű templomba, a teret három oldalról zárja körbe a karzat. A famunka mívesen megmunkált, vonja magára a tekintetet, jólesik végighúzni rajta a kezemet. A lelkipásztortól megtudjuk, a hajlékot három éve újították fel teljesen. Máté Lászlót a gyülekezet 1995-ben választotta lelkészének, elődje, Gyulai Imre negyvennyolc évnyi komáromi szolgálat után, hetvenöt évesen vonult nyugdíjba. – Gyorsan eltelt a huszonnyolc esztendő. Családommal együtt költöztünk ide, feleségemmel négy gyermeket neveltünk fel ez idő alatt – emlékezik vissza a Dunántúli Református Egyházkerület lelkészi főjegyzője.

Otthont vesztett emberek gyülekezete

A reformáció korabeli egyházközség és temploma a trianoni diktátum következtében idegen állam fennhatósága alá került. A gyülekezetet a csonka országba átmenekült, otthont és templomot vesztett emberek alapították 1921-ben.

Ahogy megtudjuk Máté Lászlótól, a karzatról lelógó három zászló jól szemlélteti közösségük lelki térképét. – A református címer jelképezi, hogy szerves része vagyunk a Magyar Református Egyháznak, középen nemzeti színű zászlónk, minden vasárnap elénekeljük a Himnuszt, nem csak nagy ünnepeken. Ennek a hagyománya abból az időből maradt ránk, amikor a Felvidékről elmenekült reformátusok az otthon maradottak helyett is elénekelték nemzeti imádságunkat, mivel azok nem tehették. A harmadik egyedi: a felvidéki kitelepítés emlékét őrzi. Az 1947-es Beneš-dekrétumok következtében a felvidéki magyarságot tömegesen semmizték ki és telepítették át az anyaországba. Közösségünk jó része ma is második-harmadik generációs kitelepített – taglalja a lelkész. Hozzáteszi, a földi otthonok, hajlékok elveszíthetők, viszont ha az ember meg akarja őrizni a belső integritását, lelki tartását, hitét, akkor az örökkévaló Isten olyan oltalom, akihez menekülhet, és akinél a föld bármely pontján, bármely templomában oltalmat talál.

Korábbi adatok szerint közel kétezer-kétszáz református él a városban. A választói névjegyzékben négyszáz név szerepel. A vasárnapi istentiszteleteken százötven fő van jelen, viszont nagy ünnepek első napján még ma is megtelik a templom. Komárom történelmében Nemes Andrásné presbiter, a Kecskés László Társaság Alapítvány kuratóriumi elnöke segít elmélyülnünk. – A trianoni békeszerződés után sok túlparti magyar menekült át a Duna ezen oldalára. A következő nagy hullám a második világháború után érkezett. A Beneš-dekrétumok révén többségükben református parasztgazdákat semmiztek ki és telepítettek ki, akik dél- és kelet-magyarországi részeken kaptak földet, megélhetést, amelyet a kolhozosítással szintén elvettek tőlük. Mivel a felvidékiek zömét a mai Révkomáromból és az azt környező falvakból deportálták, ezért nagy részük feltelepült Komáromba 1959-től. A város lakosságának legalább negyven százaléka felvidéki gyökerű, két menekülthullám leszármazottai élnek nálunk – hangsúlyozza Nemes Andrásné.