Bizonyos bújócskára mindenkinek szüksége van, azonban vannak, akik mindenestől elbújnak, arcukat álarc mögé rejtik, mintha nem is ők volnának. „Az arc nem a tiéd, csak hordod valakiét, végül majd az angyalok nem ismernek rád” – énekelte az Omega. Általában igyekszünk erősnek, ügyesnek, magabiztosnak, sőt boldognak látszani, miközben belül szorongunk és nagyon is esendőnek érezzük magunkat. Sokszor kinn a bárány, benn a farkast játszunk, amikor szelíd szavaink mögött keserűség vagy dühös indulatok feszülnek egymásnak. Nem merjük vállalni az érzéseinket és a gondolatainkat, mert félünk az elutasítástól, a megszégyenüléstől, de leginkább attól, hogy nem fognak szeretni.

A nem vagyunk elég jók érzése arra ösztökél minket, hogy elrejtsük igazi arcunkat, másnak, jobbnak mutassuk magunkat, akár még a tükörnek is. Mert nemcsak mások, de önmagunk elől is szeretünk elbújni, amikor végképp elégedetlenek vagyunk a sorsunkkal. Igazából az Istennel bújócskázunk ilyenkor, mint ősszüleink tették hajdan, mert tudat alatt mégiscsak tőle tartunk a legjobban, ezért elrejtőzünk előle, mint Jónás, aki a Tarsísba tartó hajó mélyén álomba merülve próbált elbújni az Úr elől. Mi folyamatosan rejtőzködünk, nem akarjuk, hogy ránk találjon bárki is, legfeljebb csak a szívünk mélyén. Ha nagyon magányosnak érezzük magunkat, mi kezdünk keresgélni, nagy nehézségek idején pedig egyenesen istenkeresésbe kezdünk, mint Jónás ama nagy hal gyomrában, ahol igencsak magányosnak érezte magát. „Bizony, te rejtőzködő Isten vagy, Izráel Istene” – mondja Ézsaiás próféta, és valóban sokszor úgy érezzük, hogy hallgatásba burkolózik, vagy egyszerűen csak elbújik előlünk.

Miért nem találjuk ilyenkor? Mert nem jó helyen keressük. Bár ott kezdenénk a keresést, ahol megtalálható, és nem ott, ahová eszébe sem jutna elrejtőzni! „Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot” (József Attila). Mi is képesek vagyunk nagy kerülőt tenni ahelyett, hogy egyenesen a rejtekhelyén, a szívünk mélyén keresnénk az Urat, meg a Krisztus-eseményben, az evangéliumban. Mert amikor az Ige testté lett, vagyis Jézus megszületett, a mindenség Ura, Istene ugyancsak elbújt, elrejtőzött egy parányi gyermekben, miközben várva várta, hogy rátaláljanak. Voltak, akiknek ez sikerült; az angyalok, a pásztorok, a bölcsek leborultak előtte, de a názáretiek az ács fiának nevezték. Ma sincs ez másként, kevesen vannak azok, akik „megtalálták a Messiást”, mint hajdan a tanítványok.

Az Örökkévaló rejtőzködik ugyan, de nem bújik el előlünk. A Jézusban rejtőzködő Isten végül is kilépett rejtekéből, hogy megmutassa: az a názáreti férfiú, az ács fia az Isten fia is egyben. Itt véget ért a bújócska; Isten megtalálta az emberét, az ember pedig megtalálta Istenét. „Ádám, hol vagy?” – hajdan, s kérdezi tőlünk ma is, nekünk pedig a szívünk dobbanásával kell válaszolnunk neki.