Korábban többször nyilatkozta, hogy református lelkésznek készült, majd jogot tanult. A palástot és a talárt végül jelmezre cserélte.

Valóban lelkésznek készültem, végül mégsem a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában kezdtem meg a középiskolai tanulmányaimat, hanem Nyíregyházán, a Krúdy-gimnázium matematika tagozatán. Később a szüleim és a tanáraim ösztönzésére tanultam jogot, amit aztán követett a közgazdasági egyetem. Közben Nyíregyházán, majd Budapesten jártam színi stúdióba, ezután 2005-ben felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahol 2009-ben végeztem. Így ha nem is református lelkész, de Thália papja lettem.

A színház és a templom, a színész és a lelkész nem éppen egy műfaj.

A személyiségem folyamatosan változott, kereste önmagát, így az előadóművészet lett az életem. Színészként talán még több emberhez el tudom vinni az Igét.

A mai napig aktív a kapcsolatom Istennel. A Gondviselővel folyamatosan beszélgetünk, pörölünk egymással, és akarva-akaratlanul, de minduntalan tanúbizonyságot teszek a hitemről nemcsak a magánéletemben, de a hivatásomban is. Most jöttem le a nagyszínpadról, ezúttal Apor Vilmos életének állítottunk emléket a Mindenkinek mindene című előadásunkkal. Ő a győri egyházmegye főpásztora volt. A színpadon ma ismét tanúbizonyságot tehettem a hitemről a város harmadik, immár boldoggá avatott mártír püspöke szerepén keresztül. Szüntelenül ott vannak a kapcsolódási pontok, úgy tűnik, a Isten arra predesztinált engem, hogy keressem ezeket a fogódzókat, én pedig örömmel teszem ezt.

A református egyháztól sem távolodott el, ma is az apagyi református gyülekezet presbitériumának tagja.

Szülőfalum, Apagy hagyományosan református település. Édesapám jelenleg a gyülekezet főgondnoka, tulajdonképpen megörökölte ezt a tisztséget a nagypapámtól. A dédnagypapám is főgondnok volt, s egyben a falubíró. A mi családunkban nemcsak a keresztnév öröklődik apáról fiúra, hanem a református vallás és a főgondnoki tisztség is. Amikor megkért a gyülekezet előző református lelkésze – akit azóta eltemettünk –, hogy lennék-e a presbitérium tagja, akkor én szabadkoztam, hiszen fizikális értelemben nem tudok aktívan részt venni a gyülekezet életében. Természetesen ha otthon vagyok, elmegyek az istentiszteletre. A lelkészünk akkor azt mondta, hogy „mi annyira büszkék vagyunk rád, hogy megtiszteltetés lenne, ha presbiter lennél nálunk”. Egyébként pedig édesapámon keresztül folyamatosan kontroll alatt vagyok. Ha beszélgetni akar velem, akkor nemcsak atya-fiú viszonyban teheti ezt meg, hanem megszólíthat mint főgondnok a presbitert.

Kamaszként mi vonzotta a lelkészi hivatásban?

A református templom tövébe születtem és mellette nőttem fel, a szó szűkebb és tágabb értelmében is. Takács Tamás bácsi és Emese néni, a gyülekezet lelkipásztorai csodálatosan szervezték meg a gyermek- és ifjúsági közösséget. Iskola után rendszerint a parókián vagy annak udvarán gyűltünk össze, játszottunk, hallgattuk az Igét, vagy épp zenét tanultunk, készültünk az ünnepi műsorokra. Szerettem ott lenni, csodáltam őket, másrészt lenyűgözött az istentiszteletek teatralitása, az úrvacsora rituáléja, a megszólaló orgona, a kitáruló fekete palást, az a fajta csendes önmagamba fordulás, amely a templomban rám talált.

Amikor hazalátogat, akkor doktor úr ként, művész úrként vagy igazgató úr ként fogadják?

A szülőfalumban csakis Kiss Gabiék fiaként üdvözölnek, a mai napig mindenki Gabikának hív. Az igazat megvallva, jól esik olykor a titulusokat magam mögött hagyni.

Azt mondja, Kiss Gabinak a fia. Hogyan lett Bakos-Kiss?

A színművészeti egyetemre kerülve Kerényi Imre, aki később az osztályfőnököm volt, a harmadrostát megelőzően nekem szegezte a kérdést: „Ha felven nénk, hajlandó lenne-e megváltoztatni a nevét?” Tudniillik Kiss Gábor néven már volt színész a szakmában. Akkor rávágtam, hogy „persze”. Aztán eltelt másfél év, elkerültem Egerbe, az első olyan színházi produkcióba, amelyben színművészetisként számítottak rám. Egyszer csak odalépett hozzám a tanár úr és megkérdezte: „Na, akkor mi lesz a neve?” Azonnal rávágtam, hogy atyai nagymamám leánykori vezetéknevét szeretném felvenni, ő Bakos Jolánként született annak idején. Apagyon mindig büszkeséggel nézem a templomban a szószéket és az úrasztalát borító terítőket, mert azokat a nagymamám nagynénje ajándékozta a gyülekezetnek, beléjük van hímezve: „Adományozta özv. Bakos Péterné Molnár Anna.”

Végzett jogászként a doktor rövidítését a színészszakmában nem használja, de a jogi tanulmányok most, a színház menedzselésnél jól jöhetnek.

A doktor rövidítése ott van a hivatalos irataimban, az erkölcsi bizonyítványomban, igazgatóként is dr. Bakos-Kiss Gáborként jegyeznek, de a művészi munkáimnál természetesen nem használom ezt a titulust. Valóban egyre többször használom manapság a jogi tanulmányok során megszerzett ismereteket. Most készül az előadó-művészeti törvény legújabb módosítása, felkértek a szakmai bizottság munkájának a vezetésére, és én ennek nagy örömmel teszek eleget. Újabb jogi kalandban van részem ebben a kodifikációs folyamatban.

Két éve, alig negyvenévesen lett a Győri Nemzeti Színház igazgatója. Akkor még Budapesten élt, hiszen a Nemzeti Színház társulati tagja volt. Ma már Győrött él a családjával?

Egy hónap híján voltam negyven, amikor a Győri Nemzeti Színház igazgatója lettem. Nem titok, hogy a feleségem győri, tehát én nemcsak a hivatásomat köszönhetem Győrnek, hanem az életemet, a feleségemet, a gyermekeimet, az anyósomat, és a családom egy része is ebben a városban él. Jelen van a kétlakiség most az életünkben, de ma már igazán győrinek vallhatom magam.

Említi a feleségét. Olvastam, hogy ő katolikus, a házasságkötésük sem volt hagyományos, hiszen egy kato likus pap és egy református lelkész együtt eskette önöket.

Valóban ökumenikus istentiszteleten adtak össze bennünket az apagyi református templomban. A mai napig sok ismerősöm emlegeti, milyen gyönyörű volt hallani a házastársi esküt a római katolikus liturgia és a református szertartás szerint is. Nem kell magyaráznom, hogy én a Istenben nemcsak hogy hiszek, hanem folyamatosan kapaszkodom is. És amikor az esküvőnkön a két pap nem összebeszélve ugyanabból az Igéből kezdett el prédikálni, egyértelmű volt, hogy velünk van az isteni gondviselés. Ahogy ez a Máté evangéliumában is meg van írva: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.”

Szívügye a versmondás. Az egyik olyan, nagy múlttal rendelkező fesztivál elindítója, mint a Kaleidoszkóp VersFesztivál, de említhetnénk a Nemzeti VERSenyt is. Több versszínházi előadásban is részt vett, 2015-ben a Magyar Versmondók Egyesületétől megkapta a „Ki viszi át a Szerelmet” díjat, 2019-ben pedig a Szeleczky Zita-emlékgyűrűt.

Édesanyám óvónő, sok verset, mesét ismertetett meg velem. Iskolai éveim alatt is szívesen szerepeltem, soha nem okozott gondot szavalni, így a költészet az életem részévé vált. Ma is szívesen verselek a gyermekeimmel, de rendszeresen láthatnak az M5 tévécsatorna Vers mindenkinek című műsorában is.

Jelenleg színházat igazgat, rendez, de játszik is. Hogy állítaná fel a sorrendet?

Nem szeretnék rangsorolni. A családomon kívül egyetlen dolog érdekel, a hivatásom. És bármilyen módon, ahova vihetem a színházba vetett hitemet, oda megyek és csinálom.

Nekem ez a lételemem. Egy biztos, a Isten mindenekfelett, utána jön a család és a hivatás, annak az ezernyi leágazásával. Mert nem csak igazgató vagyok, egyetemi adjunktusként tanítok is Kaposváron. Az egyetemi osztályommal három gyermekem mellé kaptam még tizenkettőt.