Van szeretett könyveink sorában egy kopott, de gyönyörű kis kötet, Tompa Mihály kifejezetten hölgyeknek ajánlott, de véleményem szerint hívő férfiak számára is tanulságos hitéleti olvasókönyve, az Olajág, amelynek ezt az első kiadását Heckenast Gusztáv jelentette meg Pesten 1867-ben. Huszonöt évvel ezelőtt házavató ajándéknak szántam magunk számára ezt az imádság- és elmélkedésfüzért, amelynek már a belső fedőlapja is pünkösd ünnepét idézi fel a Szentlélek felénk röppenő galambjával.

Számtalan színes, mutatós, e húsvét utáni ötvenedik naphoz kötődő festményt ismerek, de egyik sem ragadott úgy magával, mint ez az ismeretlen művész alkotta finom metszet. Valószínűleg azért, mert készítőjének ünnepfelfogása tökéletesen megegyezik a szerző, Tompa Mihály lelkipásztor-költő pünkösdi imádságának szellemiségével. Ez a rendhagyó, mert az átlagosnál kevésbé teátrális imádság a mindössze 1817-től 1868-ig élt szerző tizenhét, 1851-től haláláig a felvidéki Hanva papjaként töltött esztendejének az egyik legszebb darabja:

„Atyának és Fiúnak lelke, áldott Szentlélek, ki megismertetvén csudálatos jelenségek közt le is szállottál a pünkösdben, hogy bizonyság és erősség légy a Megváltó igaz istensége felől; hogy rendkívüli ihletésekkel, ajándékkal és erővel ruházván fel a tanítványokat, általok megalapítsd a keresztyén anyaszentegyházat… Légy áldott titkos kegyelmedért, mellyel a hívek lelkében ma is és szakadatlanul munkálkodó vagy, és építed e földön Isten országát mind az idők végeig!

E szent ünnep csudáin álmélkodva, áhítatos érzések között emelem fel szívemet Hozzád, s imádlak a kijelentés szent titkában, mely az Atya- és Fiúval örök egységet mutat hitemnek! Imádlak és drága ajándékaidért esedezem. Nem várom, hogy galamb képében jelenjél meg fölöttem, s látható fényes lángban szállj reám, de kérem az igaz szelídségnek, s tisztaságnak lelkét, kérem a keresztyéni buzgóságnak lángoló hevét, hogy ezek foglaljanak el és töltsenek be egészen! Nem óhajtok e szent ünnepen sok nyelven beszélni, látásokat látni, de kérem segítő kegyelmedet, hogy ma és egész életemben egy változatlan szózatban hangozzék el ajakimról az igazságnak vallása, az örökkévaló dicsérete, és szemlélhessem már e földön is lelki szemeimmel az igazakat váró mennyei ország dicsőségét! [...] Szeretetnek lelke, éleszd és tartsd elevenségben nálam az Istenhez való gyermeki ragaszodást, a felebarátim iránti hűség és munkás szeretet indulatját! Igazság és világosság lelke, oszlasd el elmémnek homályát, hogy a valóságot és csalárd tüneményeket össze ne tévesszem egymással, hanem tisztán látván, választhassam a jót, mely lelkem örömére, s erkölcsiségem gyarapítására szolgál! Bölcsesség és kegyelemnek lelke, hajtsd végre a munkát, melyet elkezdtél szívemben, hogy újjá születvén általad méltón áldhassalak, s dicsőíthesselek az Atyával és Fiúval, mint egy örökkévaló Szentháromság Istent, életemnek minden idejében. Amen.”

Tompa nem arra vállakozik, hogy Lukács apostol köntösét magára öltve „szent színházasdiként” újrajátssza Az apostolok cselekedetei 2,1, illetve a Lukács evangéliuma 3,21–22 jól ismert történéseit. Ellenkezőleg: szerényen és szelíden arra próbálja rávezetni minden idők pünkösdöt ünneplő embereit, hogy a sok külső jel ellenére (a fehér galambot egyébként a niceai zsinat fogadta el Kr. után 325-ben a Szentlélek jelképének) ezeket a szent eseményeket ne ideigvalónak, hanem örökkévalónak tekintsék. Tudjuk, hogy a középkorban a pünkösdi miséken gyakran galambrajokat röppentettek fel a templomok belsejében, Isten házainak ablakain pedig lángra gyújtott szalmacsóvákat dobáltak ki, sőt, a szél fúvását is megpróbálták kürtök és trombiták szavával felidézni. Ezzel szemben Tompa Mihály szavai arra intenek, hogy Isten híveiként és ne „színpadmestereiként” éljük meg ezt az ünnepet.