Mikor találkozott munkásságában a vallás és a művészet?

Ha jól belegondolok, számomra mindig is összetartozott, csak a kettő viszonyának gazdagsága növekedett az idők során. Már konfirmációs időszakomból, a középiskolából, majd a főiskoláról is vannak felejthetetlen emlékeim, amikor művészeti élmények a keresztyénségen keresztül váltak teljes értékűvé a szememben. Teológusként már ez állt érdeklődésem középpontjában. A doktori értekezésemet teológiai esztétikából írtam, a teremtést, a megváltást és a megszentelődést szerettem volna az esztétika kapuján át megközelíteni.

Ezáltal számomra annyira összekapcsolódott a teológia és a művészet, hogy azóta a szekularizálódott, de valódi esztétikai élményt nyújtó művészet legmélyén is teológiai üzeneteket vélek felfedezni.

Így van ez a XXI. század művészeti termésével is?

Nem kell a műalkotásnak bibliai történeti témát választania ahhoz, hogy teológiai vagy etikai üzenetet hordozzon. A művészetet mégiscsak az ember alkotja, márpedig az ember Isten képmása, nem bújhat ki a saját bőréből, ateista gondolkodása ellenére sem. Az emberi kísértés, bűn, csalódás, fájdalom, segítségért kiáltás, felszabadulás mindannyiunkban közös, megélésük az egyetemes ősdrámával, a krisztusi úttal egybevágó még akkor is, ha valaki nem így nézi. Gondoljunk arra, hogy az igazán szekularizált XX. század milyen nagyszerű műveket hozott létre hagyományos és új műfajokban egyaránt. Az alkotó művész az őt megszólító Lélek hangszere, nem maga találja ki, hogy mit csinál, hanem különleges érzékével rátalál. Művészi személyiségének karakterét és témáját ugyan meghatározza saját kora, habitusa, neveltetése, társadalmi helyzete, perspektívája, de művészete lényegét, ihletettségét Isten ajándékozza neki – akár elismeri ezt, akár nem.

Életében a teológia, az oktatás, a lelkészi szolgálat és a művészi ambíció egy tőről fakad. Isten irányába való elmélyülés?

Igen, az egyetlen dolog, ami igazán érdekel: Isten műve a teremtésben, a történelemben, a kultúrában és a művészetben, vagyis az emberben. Isten mélységet és magasságot bejárt csudálatos tette rajtunk kívül és bennünk. Ebben benne van élet és halál, lét és nemlét, szeretet és gyűlölet, az igazság és jóság titkának Isten általi kijelentése, amelyet gyönyörűség kutatni, akár a Szentírásból, a nagy teológusok műveiből, írók és művészek alkotásaiból, akár kortársaink tanúságtételéből. A célom az, hogy ebből a gazdagságból át tudjak adni valamit tanításban, irodalomban vagy alkotásokban.

Számomra ez fontos gondolat. Nem azért alkotni, hogy nagynevű művészekké váljunk, hanem hogy nyitott szemmel járjunk a világban, és teljesebb emberekké legyünk a művészetek által.

Liszt Ferenc a romantika zsenikultuszával nem értett egyet, Paganini népszerűséget hajszoló virtuozitása pedig kimondottan taszította, pedig ő maga is egyedülálló virtuóz volt. A „nemesség kötelez” erkölcsi követelményét Liszt átfordította a művészi tehetség birtokosai felé: „Génie oblige!” Avagy: „A tehetség kötelez!” A mű vész nem önmaga dicsőségéért kapta Istentől a tehetségét, hanem hogy műveivel az embertársait szolgálja. A reneszánsznál korábbról egyáltalán nem, vagy csak elvétve ismerjük az alkotók neveit, mert egyszerű mesterekként nem a maguk, hanem az Isten dicsőségére végezték munkájukat. Nem vitás, hogy a művészeknek ma már szükségük van reklámra, hogy felfigyeljenek munkásságukra. Ezzel szemben a lemondásra kész, természetes művészi tevékenység megelégszik a belső emigrációval, és örömét leli abban, hogy alkothat vagy előadhat minden érdek vagy érvényesülés nélkül. Mint az énekes madár hajnalhasadtakor, vagy ahogy Balassi Bálint írja: „Sibi canit et musis.” Azaz: „Magának és a múzsáknak énekel.”