Ászát a trónon fia, Jósáfát követte (Kr. e. 873–849) – őt Júda legjelentősebb uralkodójaként tartjuk számon. Nagy felismerése volt, hogy az Izráel elleni háborúskodást meg kell szüntetni (1Kir 22,45). Erős hadseregeket szervezett, várakat, városokat épített. Felmérte, hogy a legjobb törvények és intézkedések is hatástalanok maradnak, ha azok a közösség lelkét meg nem változtatják, ezért magas rangú állami tisztviselőket, illetve papokat küldött Júdába a nép tanítására. Országát külsőleg is megerősítette. A szomszédok elismerése, a tőlük kapott ajándékok nem annak a Jósáfátnak szóltak, aki tetteivel szerzett tekintélyt önmagának, hanem annak az Úrnak, akit teljes szívből igyekezett szolgálni! Amikor a krónikás a kedvező helyzet okait kutatta, abban találta meg, hogy a király „atyja Istenét kereste” (4). Jósáfát bizonyos volt abban, hogy minden fejlődésnek hitbéli gyökerei vannak. Nem szédítette meg egyre növekvő hatalma: tudott Istenre figyelni és az ő alázatos szolgája maradni. Magatartása ma is követendő példa lehet sokunk számára. „Mert mi Isten szolgálatában állunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok.” (1Kor 3,9)

Mk 12.28-34

564. dicséret

Ez a bibliai szakasz élethűen szemlélteti azt, hogy milyen buktatók leselkednek az Isten útján járó emberre. Jósáfát a déli Júda, Aháb pedig az északi országrész, Izráel királya volt. Jósáfát az Úr útján igyekezett járni, Aháb felesége azonban pogány volt, ennek ellenére a két király jó kapcsolatot tartott fenn egymással. Olyannyira, hogy Jósáfát Aháb leányát házasította össze fiával. Ezáltal rokonokká is váltak, gyakoriak voltak a tivornyák. Ezek bálványáldozatokkal végződtek. Egy ilyen alkalommal eszébe jutott Ahábnak, hogy Izráel egyik városa, Rámót-Gileád idegen kézben van. Vissza kellene szerezni! Megkérdezte hát Jósáfáttól: elmenne-e vele a háborúba? Jósáfát igent mondott, azzal a javaslattal, hogy kérdezzék meg erről a prófétákat is. Aháb udvari prófétái győzelemről beszéltek, a Jósáfát által kedvelt Mikeás azonban vereségről szólt. Egy ilyen helyzetben már nagyon nehéz visszakozni, Jósáfát sodródott az eseményekkel. Ez az egyetlen szó – elmegyek –, mint később látni fogjuk, majdnem az életébe került. Szemléletes kép jutott az eszembe: a hajónak az a rendeltetése, hogy a vízen legyen, de a víz ne kerüljön bele, mert akkor elsüllyedhet. Isten gyermekének is így kell vigyáznia az ártatlannak tűnő kísértésekkel: „…az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el…” (1Pt 5,8)

Mk 12,35–44

170. zsoltár

Hiába mondja ki Mikeás próféta az igazságot (amiért arcul ütik), a többségben lévő hamis próféták jutnak érvényre, Aháb izráeli király és Jósáfát júdai uralkodó seregeikkel elindulnak Rámót-Gileád ellen. Megtörténik az összecsapás, amelynek súlyos vereség a következménye. Jósáfát királyi ruhában óhatatlanul az ellenség célpontjává válik. Körbeveszik, közvetlen életveszélybe kerül. S ekkor, kétségbeejtő helyzetében hangzik el az Úrhoz való kiáltása. Ennek nyomán felismerik: nem ő a keresett izráeli király, s elvonulnak. Aháb azonban hiába öltözik álruhába, ott marad a harcmezőn: egy őt eltaláló nyíl az Úr ítéletét jelenti számára. Lám, Isten ítélete nem kerülhető el, még álruhában sem. Az ellenséget meg lehet téveszteni, Istent nem! De Jósáfátnak is meg kell tanulnia, hogy az át nem gondolt döntéseknek következményük van. Isten kegyelmes, a segélykiáltásokat is meghallja. A júdai király megmenekülése évszázadokon átívelő örök üzenet az embernek: aki őszintén egyedül Istenbe veti reménységét, azt ő meghallgatja!

Mk 13,1–20

622. dicséret

Az Isten irgalmassága mutatkozik meg Jósáfát életében azáltal, hogy életben maradt. Isten ítélete számára „csak” dorgálás! De el kell viselnie a kérdésbe burkolt szemrehányást is (2). A király sértődöttség helyett inkább hálás Istennek. Miért? Azért, mert Isten újra szól hozzá. Feddése mögött ott húzódik örökkévaló szeretete. Ezt ismerte fel később: „Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de a keze meg is gyógyít.” (Jób 5,18) Az életben maradás azonban nem csupán a jelennek, hanem a jövőnek is szól. A főtisztviselők, léviták, papok tanító munkája után ő maga személyes országjáró körutat kezd. Arra ösztönzi népét, hogy térjenek meg az Úrhoz. Megszervezi az igazságszolgáltatást, annak még felelősségteljesebbé tétele érdekében. Az ellaposodott hitéletet újraéleszti. Úgy látszik, tanult élete nagy leckéjéből, és nevelhetőként válik ezekben az időkben Isten gyermekévé. Lázadás nélkül fogadja az Úr feddését. Tőlünk is hasonló magatartást vár az Úr!

A hívő emberek életében is előfordulhatnak váratlan események, így alakult Jósáfát idejében is. Felderítők hozták a rémes hírt: móábiak és ammóniak közelednek Júdához, s olyan közel járnak már, hogy felkészülni sem lehet. A helyzet nemcsak váratlan, hanem reménytelen is a nagy túlerő miatt. Jósáfát király rémülete érthető, de ebbéli állapotában is a legjobb utat keresi a megoldáshoz, népével együtt az Úrhoz fordul. Imádsága mélyről tör fel, segítségért könyörög. Böjtre és imádságra szólítja fel a népét. Majd összegyűlnek a jeruzsálemi templomban, és ott Jósáfát elmondja élete legmélyebb imádságát (5–12). Miközben ez hangzik, a júdeaiak valamennyien ott állnak feleségükkel, gyermekeikkel, várva Isten válaszát az imádságra. És a válasz nem késik: „Ne féljetek”, mert nem a ti háborútok ez, hanem az Istené! (15–17) S a nép is, a király is arccal a földig hajolt, és dicsőítették az Urat. A váratlan események ma is vizsga elé állítják a hitünket. Ilyenkor jó felidézni a zsoltáros szavait: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítalak téged, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50,15)

Mk 14,1–11

450. dicséret

Az idegen haderő egyre közeledett, az ütközet elkerülhetetlen volt. De valóságos csodaképpen hamar el is dőlt. Az Úr olyan zavart támasztott az ellenség soraiban, hogy egymás ellen fordultak, ki-ki megsemmisítve a másikat. A gazdag zsákmány a király és a nép kezébe került, s felismerhették annak titkát, hogy mennyire más az a háború, amelyet az ember kezdeményez, és mennyire más, amelyet az Úr! És a környező népek is kénytelenek tudomásul venni, hogy az Úr ellen harcol, aki Júda ellen csatázik. A hálaadás völgyében tartott istentisztelettel zárul a kilátástalannak tetsző helyzet. A hit által nyert győzelem utáni éveiben Jósáfát továbbra is az Úr útjain igyekszik járni. Ami jó volt Ászá életében, azt követte, s népét is igyekezett Isten útján terelni. Jósáfát A krónikák könyvének kedvelt királya. Erről négy bibliai fejezet tanúskodik. Az Isten iránt érzett bizalma, buzgósága mellett adódtak hibái, tévedései, külpolitikája ellentmondásos volt -— ezekért néha Isten büntetését volt kénytelen elviselni, de bőséges kegyelemben is volt része! Példa tudott maradni a következő nemzedékek és a mai bibliaolvasók előtt is. Ez a leggazdagabb életrajz ma is. , Megőv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén, magas kősziklára helyez engem." (Zsolt 27,5)

Mk 14,12–25

352. dicséret

Jósáfátot halála után fia, Jórám követte a trónon (Kr. e. 848–841). Viszonylag rövid uralkodása éles ellenpéldája Jósáfát életének. Ezt a kiemelt Igében szereplő hét szó jellemzi. Apja elsőszülött fiaként került a trónra, de csupán ez a tény még nem volt biztosíték arra, hogy méltó utódjává is válik. Uralkodása elején megölette hat (fiú)testvérét és tényleges vagy vélt ellenségeit is. Felújította a magaslati Baal-kultuszt, amely cselekedete egyben az Úr iránti hűtlenség szimbóluma is volt. Azt feltételezik, hogy feleségének, az izráeli király leányának, Ataljának a befolyására cselekedett. E gonosz tettek következményeként Edóm és Libná tartományok is elszakadtak Júdától, tehát az ország területe csökkent. Mindezt tetézi az is, hogy filiszteus és arab csapatok megrohanták és kifosztották a királyi palotát, s a király családját: gyermekeit, feleségeit – legkisebb fia, Ahazjá kivételével – elrabolták és megölték. Fia életben maradása bizonyítja, hogy „az Úr nem akarta elpusztítani Dávid házát, mert szövetséget kötött Dáviddal, és megígérte, hogy mécsest ad neki és fiainak mindenkor” (21,7). Jórám meggondolatlan cselekedeteinek azonban következményei vannak. A rossz példából is lehet, sőt kell is tanulni!

Mk 14,26–42

498. dicséret