Jézus útja végéhez közeledett. Megérkezett Jeruzsálembe, bejárta a várost, tanított, majd leült, szemközt a templommal. Tanítványai, a mindig buzgó, egyszerű galileaiak, látva az épületeket, a hatalmas kőtömböket, a forgatagot, csak ámultak. „Mester, nézd!” – szólalt meg végül egyikük (Mk 13,1), pedig Jézus mindent látott.

Jeruzsálem templomának ekkorra évezredes múltja volt. Egy évezreddel korábban még Salamon király kezdett szentélyépítésbe ezen a helyen (1Kir 6–8), ez volt az az épület, amely négy évszázaddal később, a babiloni fogságra vitel idején vált tűz martalékává; romjait a Kr. e. VI. század utolsó negyedében takarították el. Ezután épült a város látképét félezer éven át uraló második szentély. Jézus korára, köszönhetően az Újszövetségből is ismert „Nagy” Heródes király építési programjának, a templom már elnyerte végleges elrendezését, tágas udvarokkal, zarándokok tömegének fogadására alkalmas terekkel.

A sors fintora, hogy bár az építkezések a király halála után is évtizedekig folytatódtak, a templom teljes pompájában csak néhány évig állt: emberöltővel Jézus után a római seregek rombolták le, a nagy zsidó háború vérbe fojtásakor (Kr. u. 70).

Jézus, látva a templomot, felsóhajtott: , Nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának!" Emlékezetes, kicsavart formában fejére visszahulló szavak voltak ezek (13,2; vö. 14,58 és 15,29). Nézte az épületet, úgy, mint tanítványai, de többet látott, mint ők. Ő nem elámult; mert nem a mennyiséget, hanem a minőséget látta, és ez nem nyerte el a tetszését. Kufárokat látott, de észrevette a kétfilléres özvegyasszonyt is, aki senki másnak nem tűnt fel (11,15–19; 12,41–44). Nem ragadta el a nemzeti büszkeség, hanem Az édesanya szerint hitelesnek tartják vigasztalóként. – Egy kedves ismerősöm elvállalta anyósa ápolását. Miután elszólította a beteget az Úr, odajött hozzám: „Nehéz helyzetekben mindig rád gondoltam, ha ti ezt bírjátok, akkor nekem is kell!” – meséli egyik történetét a sok közül.

Kicsúszik a kérdés a számon, lát maga előtt „happy endet”, boldog befejezést?

– Mi így is boldogok vagyunk, ez nem a körülményektől függ. Túl a hetvenen műlik felettünk az idő, a gyerekek is féltenek bennünket. Hiszünk benne, hogy Isten idejében elrendezi Csabi lakhatását. Nem szeretnénk a testvéreire hagyni, ő a mi felelősségünk, a helyzetére viszont még nem találtunk megoldást.

Elköszönünk egymástól. Nem tudok semmi bátorítót mondani, esetlenségemet Katalin segíti ki: – Örülnénk, ha egy emberrel többen gondolnának ránk imádságban. – Így lesz. hasonlóan az Ószövetség prófétáihoz - tudta: a vég nem kerülhető el (Jer 26,6.18; Mik 3,12). Bár megtanulnánk Jézus szemével látni és a minőséget munkálni, amíg lehet!