Éppen most ment nyugdíjba – a röntgenorvosokra vonatkozó nyugdíjkorkedvezménnyel. Hajdan miért éppen ezt a pályát választotta?

Mindig vizuális típus voltam. A radiológia feladata pedig éppen az, hogy láthatóvá tegye mindazt, ami szabad szemmel nem látszik. Ma már nem csak a röntgensugarat használjuk erre. Az én területem elsősorban az ultrahang-diagnosztika volt.

A Korányiban jó hírű volt a munkája, kollégák, betegek egyaránt nagyon szerették...

A betegség olyan fenyegetettség, amely a legközelebbről érint minket, hisz a testünket, a létünket fenyegeti. Ezért mindig együtt jár a félelemmel, a szorongással. Rajtunk, egészségügyben dolgozókon múlik, hogy oldjuk-e ezt, vagy netán még rá is erősítünk.

Mindnyájan tudjuk, hogy egy mosoly, egy-két kedves szó, az őszinte odafigyelés mennyit jelent ilyenkor. A zsidókhoz írt levél szavai mutattak utat nekem: „Ne feledkezzetek meg a foglyokról, mintha fogolytársaik volnátok, a gyötrődőkről, mint akik magatok is testben vagytok” (Zsid 13,3). Bizony, mindnyájan ilyen törékeny és mulandó testben vagyunk, amelynek működése annyira bonyolult, hogy egy belgyógyász barátom szavait idézve: az egészség valószerűtlen állapot.

Munka alatt volt-e lehetősége a bizonyságtételre?

Isten többször készített alkalmat rá, de visszaélni sosem akartam a beteg kiszolgáltatott helyzetével. Sokféle módon lehet az embereket közelebb segíteni Isten országához. Erőszakossággal, lelki lerohanással inkább az ellenkezőjét érjük el.

Milyen út vezetett valaha a megtéréséhez?

Szüleim már a gyermek-istentiszteletekre is elvittek a gyülekezetünkbe, Pasarétre. Aztán jöttek a serdülőévek, és minden addig igaznak tartott kijelentés mögé nagy kérdőjel görbült. Kételkedéseimmel egyszer Cseri Kálmán lelkipásztort is felkerestem: „Kálmán bácsi egészen biztos benne, hogy van Isten?” Nem nevetett ki. Máig pontosan emlékszem a válaszára: „Igen, bár ez a bizonyosság más természetű, mint az, hogy ez az asztal itt van közöttünk.” Ez kicsit megnyugtatott, de nyomban következett a következő kérdés: „Hogyan lehetnék én is bizonyos benne?” Mivel látta, mennyire csak e kérdés körül forognak gondolataim, először azt kérte, hogy végezzem el továbbra is mindennapi feladataimat az iskolában és otthon. Azután arra biztatott, hogy járjak ezután is az alkalmakra, és olvassam a Szentírást, mert Isten ezeken keresztül tud megszólítani. És végül: amit megértek az Igéből, tegyem meg, hogy megtapasztaljam, valóban úgy van-e. Ehhez tartottam magam. És nem gyorsan, de szűntek a kételyek, erősödött a bizonyosság. Nagy bátorítást jelentett akkor nekem annak az apának a története, aki Jézushoz vitte beteg fiát. Jézus az apa hitéhez kötötte a gyógyulást: „…minden lehetséges annak, aki hisz.” Mire az apa könnyekre fakadt, és ezt mondta: „Hiszek! Segíts a hitetlenségemen!” (Mk 9,24) És Jézus ezt a hitetlenkedő hitet is elfogadta, és meggyógyította a fiát, erősítve ezzel az apa hitét is.

Miben látja nyugdíjas éveinek értelmét?

Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy megengedte megérnem. Az Úr régóta a szívemre helyezte a magukra maradt, nehéz élethelyzetbe kerültek sorsát. Sokan élnek ilyenek körülöttünk, csak nem tudunk róluk. Többen vannak olyanok is, akikben meglenne a készség, hogy segítségükre legyenek. Ezért – már csaknem tíz éve – olyan internetes felületet hoztunk létre, amelyen találkozhat a szükség a segítőkészséggel. A lap címe: Boldogherceg.hu. Szeretnék ide gyűjteni minél több irgalmas szívű, kipróbált, megbízható embert, akinek van szeme észrevenni, ha a környezetében valaki bajban van, szükséget szenved. Ahogy meg van írva: „Mi, erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne magunk kedvére éljünk. Mindegyikünk a felebarátja kedvét keresse, mégpedig annak javára és épülésére. Mert Krisztus sem a maga kedvére élt...” (Róm 15,1–3) Ezt a tartozásomat szeretném – amennyire csak lehetőségemben áll – törleszteni.