New York, Los Angeles, Tokió, London, Párizs, Berlin, Köln, Róma, Sevilla, Stockholm, Amsterdam, és sorolhatnánk még ugyanennyi világvárost, ahol koncertezett a Muzsikás. Melyik nagy fellépés volt önnek a legkedvesebb?

Pár hónapja még a Muzsikás fennállásának negyvenedik évfordulóján tartott Sziget Fesztivál-koncertet mondtam volna, most már egy másik budapesti helyszínt említenék, a Művészetek Palotáját, ahol idén áprilisban az 50. évfordulónkat ünnepeltük.

Életem legnagyobb koncertje volt ez, egyszeri, megismételhetetlen Muzsikás-buli, Európa egyik legszebb, legmodernebb és leghatalmasabb koncertpalotájában.

Amely ráadásul megtelt a kedvelőikkel…

A csillárokon is lógtak. Előtte két hónappal minden jegyet eladtak, alig tudtunk jegyet szerezni a saját családtagjainknak. A régi Muzsikással kezdtünk, amelyben még ifj. Csoóri Sándor alapítótag is játszott, de a repertoár felölelte az egész, fél évszázados munkásságunkat.

Zenekarvezetőként mit gondol e fél évszázada tartó együtt zenélés fő értékének?

Visszatekintve csodának tűnik az egész pályaív. 1971–72 körül egyszerűen beleszerettünk ebbe a zenébe, mert úgy gondoltuk: nekünk szól, rólunk szól. 1973-ban elindítottuk a Sebő Ferencék által továbbvitt Kassák-klubot, majd rövidesen utána a Fővárosi Művelődési Házban a hazai táncházak ősképletének számító Muzsikás-klubot. Ha valaki akkor megjósolja, hogy zenélünk a Művészetek Palotája 2002-es alapkőletételénél, később a felavatásakor, legutóbb meg ott tartjuk ezt a jubileumi koncertet, azt mondom a jósnak, keressen más szakmát… Senki sem gondolta, amikor elkezdtünk muzsikálni, hogy ebből ez lesz. Azt hittük, csak szűk kis kört fog érinteni a táncház, olyanokat, mint mi, kissé furcsa embereket… De kiderült, sokkal hatékonyabb és erősebb ez a zene, hiszen nemcsak Magyarországot, hanem a világot is valamilyen értelemben meghódította. Ez tölt el a leginkább jóleső érzéssel.

Ön egy nyilatkozatában egyszer beszélt egy csupa japán zenészekből álló Tokiói Kalotaszegi Zenekarról, amelyet a főleg önök által Japánba elvitt táncházi zene inspirált…

Tény, hogy vannak magyar táncházak Tokiótól Buenos Airesig, Los Angelestől Washingtonig, és mint műfajt, főként a mi képviseletünkkel, befogadták a nagyvilág népzenei, világ- és klasszikus zenei, sőt dzsesszfesztiváljai. Ma a magyar autentikus népzene és táncházi muzsika olyan, mint az univerzális új műfajok, holott nagyon régi valami. Mi ebben a globális léptékű megismertetésben és megkedveltetésben tényleg sok úttörő munkát végeztünk. Mintha maga a Teremtő intézte volna úgy, hogy lerombolhassuk azokat a falakat, melyek elválasztják ezt a hamisítatlan, ősi magyar zenét a modern ember kultúrájától. Hozzáteszem rögtön: nem egyedül, nulláról indulva tettük ezt. Szilárd alapokat kaptunk elsősorban is Kodály Zoltán, Bartók Béla munkásságában, kortárs népzenegyűjtők, mindenekelőtt Kallós Zoltán, Martin György életművében. Említeni kell azokat a falusi zenészeket is, akiktől ezt a zenét és hangszerjátékát eltanultuk, főként az erdélyi Mezőségen, Kalotaszegen és a Gyimesben. Csak ezekkel az előzményekkel együtt történhetett, hogy minden létező díjat odaítéltek nekünk. Itthon elsőnek kapott „személyünkben” népzene Liszt Ferenc-, illetve Kossuth-díjat. A világzene legnagyobb nemzetközi elismerését, a WOMEX-díjat (Worldwide Music Expo Award) nekünk adták Európában elsőnek, 2008-ban… De legalább ilyen fontos a minőség szempontjából az alkotóközösség töretlensége. Egyetlen tagcserénk volt – Csoóri Sanyi helyett Porteleki László –, a Muzsikás azóta is teljesen aktív, ötven éve lelkesedik a dolgainkért a közönség.