... és vég nélküli nyavalygás, ha csupán meddő nyöszörgés, nem vezet sehova, csak idegesítő a környezetének, hamar elunják. Ellenkező hatást ér el, mert visszájára fordul a siránkozás. Nem együttérzést, részvétet vált ki az emberből, hanem ingerültséget még akkor is, ha láthatóan keserves helyzetben van a szenvedő. Tehetetlenséget érzünk ilyenkor, ami menekülésre késztet.

Aki felületesen lapozza át Jób könyvét, nem veszi észre, hogy a szerencsétlen szenvedő nem önmagába visszatérő nyavalygását ismétli, hanem egy bizonyos lelki fejlődési vonal érzékelhető benne. Egyrészt mindig nagyobb kínok szakadékába zuhan, mert ahogy múlik az idő, nem enyhülnek a fájdalmai, nem lehet megszokni a veszteséget. Az idő nem gyógyítja, inkább mélyíti azokat, másrészt érzékelhető, hogy mégsem adja föl a reményt. Reménység ellenére is reménykedik, mint írják a százéves Ábrahámról (Róm 4,18). Jób könyve nem a reménytelenségről szól, noha többször mondja, hogy reménysége szétfoszlott, nem is reménykedik, mégis hatalmas vágy van benne arra, hogy találkozzon Istennel. Úgy tűnik, hogy egyoldalú beszélő viszonyban, sőt bizalmas kapcsolatban van vele. Szereti az Istent. Nem hívő, hanem szerető viszonyban vitázik vele, hallani akarja a válaszát.

Egyszerre jelenik meg benne a halálos elkeseredés és az életvágy, a segélykiáltás Istenhez. Nincs senki más, akiben bízna, hiszen nincs embere, a barátai nem vigasztalják, inkább dühös vádolókká lettek. Rokonai, házanépe elfordultak tőle. De a teremtő Istenben egy pillanatra sem kételkedik, aki pedig irgalmatlanul gyötri, mégis hiszi, hogy ha pert nem nyerhetne is (ellene), de szót értene vele, ha végre beszélne. „Szólj hozzám, és én válaszolok, vagy én beszélek, és te felelj nekem!” (Jób 13,22) Mint a bizalmas házastárs, aki szelíden vagy haragosan beszélgetésért könyörög. Mindegy, hogyan kezdjük, csak beszélgessünk már végre!

Nem gőg, kevélység, amikor azt kiáltja: „Tudom, hogy nekem van igazam. Van-e, aki perbe száll velem? Akkor elhallgatok, és jöjjön a halál! (Jób 13,18–19). Ez inkább őszinteség, tiszta és rendíthetetlen istenkeresés. Érdemes úgy olvasni Jób könyvét, hogy beleengedjük magunkat a fájdalmába akkor is, ha túlságosan megérint, elbizonytalanít, eltemetett érzelmeket hoz fel bennünk. Bátorodjunk fel arra, hogy a régóta takargatott csalódottságunkat, bánatunkat vele együtt átbeszéljük Istennel! Azután merjünk nagy csöndeket tartani, ha válaszol. Szánjunk rá időt. Aki nemcsak az értelmével olvassa, hanem engedi az érzéseit is megszólalni, beletekinthet szenvedése értelmébe.

(folytatjuk)