Aligha van közöttünk olyan, aki még ne gyönyörködött volna az égbolt csodáiban. Nappal az ég kékjében, az ezerarcú felhők seregében, éjjel pedig a millió mécsesként világító csillagok fényében. Ennél már csak az a nagyobb csoda, ha megnyílik az ég, és a mennybe láthatunk, üzenetet kaphatunk, az Úrral találkozhatunk. Azonban ez ritkán adatik meg nekünk. Ahogy Reményik Sándor írja, egyszer csak magától megnyílik az ég, az imánk meghallgatásra talál, sőt válasz is érkezik rá. Hiába sírtunk, átkozódtunk és ostromoltuk az eget, nem nyílt meg, csak magától, s ez a „magától”, ez a kegyelem. Ha az égbolt megnyílik fölöttünk és a mennybe láthatunk, mint István vértanú, vagy mennyei szózatot hallhatunk, mint Jézus vagy Pál apostol, az a kegyelem. Márpedig a csodák mindig kegyelmi állapotban születnek. A megnyílt ég azt a titokzatos dimenziót jelenti, ahol az inneni és a túlnani, az emberi és az isteni találkozik egymással. Pál apostolnak is megnyílt az ég, elragadtatott a harmadik égig és csodálatos szózatot hallott, kibeszélhetetlen titkokat, amelyeket egy életre elraktározott a lelkében.

Ilyenkor üzenet érkezik, Isten szól hozzánk, s megtörténik a nagy találkozás. Megtérésnek nevezzük azt, amikor valakinek száznyolcvan fokos fordulatot vesz az élete. Megrendítő történetek szólnak arról, hogy börtönben lévő emberek is megtérnek, és büntetésüket letöltve nem válnak visszaesővé.

Amikor Jézus megkeresztelkedett a Jordánban, megnyílt az ég, a Lélek mint galamb leszállt rá, és megszólalt az Isten: „Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.” Ekkor hangzott el a világ legszebb apai vallomása. Úgy hiszem, mindnyájunk előtt ismerős ez az érzés, akik édesapák, édesanyák vagy nagyszülők vagyunk. Lehet, hogy mi nem mondjuk ki, de nekünk is van szeretett fiunk, lányunk vagy unokánk, akikben gyönyörködünk. Jó esetben a szülő-gyermek kapcsolat ennek a meghitt szeretetnek a mintázatát viseli magán, amely nem aggodalmaskodik, nem zsarnokoskodik, hanem egyszerűen csak gyönyörködik mindabban a szépben és jóban, ami a másikban megtestesül, mert szereti a másikat, legyen az szülő vagy gyermek. Jézusban, a Fiúban gyönyörködött az Atya, és az Atyában a Fiú. Nem azért, mert mindketten tökéletesek, ily módon hibátlanok voltak, de azért, mert örökkévaló szeretettel szerették egymást. Az ő kölcsönös szeretetük egy volt velük, a létükből és a lényükből fakadt, miként az alázatuk is. Jézus sem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő az Istennel, dicsőségéről lemondott, szolgai formát vett fel, ezért keresztelkedett meg a Jordánban. Ezzel mindenestől magára vette emberi természetünket, kivéve az engedetlenség bűnét, mert ő engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a keresztfának haláláig.