Jób szeretne Isten elé jutni, hogy személyesen neki mondhassa el a panaszát. Hiszi: ha Isten megvizsgálná, tisztának találná őt, és felmentené a gyötrelmek alól. Ám úgy érzi, a Mindenható elérhetetlen messzeségben van: nem tudja, hol keresse, szerte a világban sehol sem találja őt… Olyan jó, hogy Isten minket nem hagy hiába keresni! Jó, hogy Igéjében feltárta előttünk az akaratát! Prófétákat adott nekünk, szent írókat és apostolokat, akik lejegyezték az ő szavát, és Szentlelkétől vezérelve mutatják be, hogyan munkálkodik az Úr a természetben és a történelemben. Így ha elcsüggedünk, ha nem találjuk a jó utat, a Bibliából bátorítást, biztatást, útmutatást nyerhetünk. Még csodálatosabb, hogy Jézusban egészen közel jött hozzánk! Hiszen Jézusban maga az Ige öltött testet. Aki őt látja, látja az Atyát. Aki őt hallgatja, az Atyát hallja, s aki enged a hívó szavának, az Isten szeretetére mond igent. Jézus eljött, hogy megmutassa Isten hűségét, irgalmát és kegyelmét. Meghalt és feltámadt, hogy bebizonyítsa Isten országának erejét. Mi már tudjuk: ha szeretjük őt, a halál sem választhat el bennünket tőle és egymástól. Jó, hogy nem Jób tanácstalansága, hanem Krisztus bizonyossága a miénk!

2Tim 1,15–18

85. zsoltár

Jób panaszolja, hogy az ítélet késlekedése miatt a gonoszok elnyomják a gyengéket (2–4 és 9), nyomorba taszítva őket (5–8 és 10–12), majd a bűnösök vakmerőségét ostorozza (13–17). Bár a 18–25. versekben elismeri, azok végül majd elnyerik a méltó büntetést, ettől még a legfőbb kérdése válaszra vár: miért engedi meg Isten, hogy sokat szenvedjen az, aki igaz. A bűnösök útját Jób a sötétséghez hasonlítja. Ők a sötétségben járnak, ott űzik vétkeiket, és „nem akarnak tudni a világosságról” (16). A bűnös világot János is sötétségnek nevezi, Krisztust pedig a „világ világosságának”: „Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be. […] Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba. A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt: a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt. Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” (Jn 1,4–13) Boldogok, akik hisznek benne, s így a világosság gyermekei!

2Tim 2,1–13

227. dicséret

Bildád utoljára a szokottnál jóval rövidebben beszél, Cófár pedig már nem is szólal meg. Mert elfogytak a szavak, és az emberi bölcsesség a végéhez ért. Bildád is csak azt ismétli, ami fentebb már elhangzott. Valóban, Istenhez hatalomban és szentségben egy ember sem fogható. Ő a tiszta szeretet, a tökéletes hűség, a bűn nélküli jóság. Őhozzá mérten senki sem bűntelen, hozzá viszonyítva egy ember sem igaz. Márpedig ha innen nézzük, mindenki megérdemelné Jób szenvedéseit. Ha innen nézzük, nem az a kérdés, hogy Jób miért szenvedett annyit, hanem az, mi miért nem szenvedünk vele. Hogy Isten minket miért őriz meg, miért halmoz el javaival, és miért tartja távol tőlünk a felettébb nagy szenvedéseket. Jób érzi, Bildád érvelése sántít, de még nem kész felismerni erre a jó választ: azt, hogy Isten irgalma és szeretete nagyobb, mint az igazsága. Mert Isten nem az érdemeink szerint bánik velünk, hanem Krisztus ártatlanságára néz. Krisztus hordozta el azt a szörnyű sorsot, amely nekünk járna, és Krisztus ártatlanságára nézve adott nekünk megszentelődött, igaznak elismert, irgalmából táplálkozó életet. Isten igazságosságának a kérdésére nem Jób könyvében van meg a felelet, hanem Krisztusban.

2Tim 2,14–18

152. dicséret

Jób gúnyosan utasítja rendre Bildádot, de egyben jelzi azt is: a bölcs szavak Istentől jönnek, ám az oktalan tanítóból csak a „saját lelke” beszél (2–4). Ezután egy ősi éneket idéz, amely a Teremtő hatalmát magasztalja, s ami Bildád szavainak (vö. 25,2–5) a folytatása is lehetne. Jób ezzel azt jelzi, ő is tud mindent, amit a barátai, ám a teremtett világ szépsége és a Teremtőbe vetett hit a szenvedésének okai felől nem ad kellő eligazítást. Miért? Mert igen „halk az a szó, amelyet meghallunk belőle” (14). Mi, keresztyének is hisszük, hogy Istenről a teremtett világ is sok mindent elárul. Ha felnézünk a csillagos égre, lenyűgöz az égbolt szépsége, végtelenje, és valami nálunk nagyobb részének érezhetjük magunkat. A természettudósok közül sokan hisznek Istenben, és vallják, ez a világ nem lehet csupán a véletlen műve, hanem mögötte ott kell állnia egy bölcs teremtőnek, aki azt az ember számára élhetővé tette. Ám az a kép Istenről, amelyet a teremtés mutat, nagyon is homályos – ahhoz, hogy őt igazán megismerjük, a Szentírásban adott kijelentésére vagyunk utalva. Ez az a „szemüveg”, mondja Kálvin, amelyen át élessé válik az egyébként homályos kép. A Biblia nélkül, Krisztus nélkül sem Istent, sem a megváltás csodáját nem ismerhetjük meg igazán.

2Tim 2,19–26

828. dicséret

Jób nem hajlandó magát bűnösnek vallani (2–6), de azt készséggel elismeri, hogy az istentelenek el kell hogy nyerjék a büntetésüket: ha máshogy nem, hát úgy, hogy összeharácsolt kincseik haláluk után az igazakra szállnak (vö. Zsolt 49), a romlás pedig családjukon következik be. A hagyományos bölcsesség tanítása ez, amit A példabeszédek könyve is tanít: nem csoda, ha az az érzésünk, mintha nem is Jóbot, hanem a barátait hallanánk… Igen, ha nem hinnénk abban, hogy a halál után Isten megítél bennünket, nem látnánk ennél mi sem messzebbre. Akkor el kellene fogadnunk, hogy nincs igazság ebben az életben – mert azt, hogy valaki helyett a gyermekei szenvedjék meg a büntetést, mi már nem tartjuk igazságosnak (vö. Ez 18). Jób és a keleti bölcsek tapasztalata itt elért a határához. Ennél tovább nem vezet. Ám Izráel Istene ennél jóval többet nyilatkoztatott ki népének. Dániel próféta óta tudhatja Izráel: egy napon Isten majd feltámaszt mindenkit, és megítéli az életét, és ki örök üdvösségben részesül, kit pedig elragad a második halál (Dán 12). Krisztus feltámadása pedig megmutatta, hogy ez nem mese, hanem valóság: aki benne hisz, aki őt követi, arra itt gazdag lelki kincsek sora, odaát pedig örök és boldog élet vár…

2Tim 3,1–9

36. zsoltár

Az Ószövetség egyik legszebb költeménye ez, a szerző büszkén ecseteli a korabeli technika csúcsát jelentő bányászat képességeit. Ám a bölcsességet az ember hiába keresi, az egyedül Isten tulajdona. Akkor lehetetlen bölcsességre jutni? Szó sincs róla, mondja az ének, hiszen Isten feltárta a titkot az embereknek: „Íme, az Úr félelme a bölcsesség, és a rossz kerülése az értelem.” (28) Ez a kijelentés azt mondja: Isten a természetből és az emberi élet tapasztalatából nem ismerhető meg igazán. Az „Úr félelme” ugyanis azt jelenti: tiszteletben tartjuk Isten akaratát, ahogy azt a törvény és a próféták által feltárta előttünk, a „rossz elkerülése” pedig akaratának a követését jelenti. Ez az első: hitünk Isten szavára épül, és az odaszánt életben mutatkozik meg – csakis ekkor fogjuk igaznak és hasznosnak találni a bölcsek tanácsait. Fordítva ez az út nem járható: maga a bölcsesség nem vezet el Istenhez – jól láthatjuk ezt éppen Jób keserves útkeresésein… Jób beszél itt? Vagy a szerző szakította meg hősünk hosszúra nyúlt beszédét, hogy az olvasóinak egy kis biztatást és útmutatást adjon? Akárhogy is, tiszta és igaz benne minden szó (lásd Péld 1,7 és 8,13).

2Tim 3,10–17

313. dicséret

Megkapó leírása ez az istenfélő embernek, aki nemcsak maga leli örömét Isten akaratában, de ha kell, a szegények javára az önző és hitvány emberekkel szemben is érvényt szerez neki. És nem is maradt el ennek a jutalma: Jóbé volt minden, ami egy férfit akkoriban büszkévé és sikeressé tehetett. Mintha A példabeszédek könyvének záró költeményét olvasnánk (Péld 31,10–31): mindkét szakasz a bölcsek tanítását követő, igaz ember boldogságát írja le. Mi vajon ilyenek vagyunk? Amit itt Jób elmond magáról, mi hisszük, érezzük és megtesszük másokért? Szeme vagyunk a vaknak, lába a sántának? Támaszai a nincstelennek és pártatlanok? Vállaljuk a konfliktust is, ha kell, hogy a kiszolgáltatottakat igazukhoz segítsük? Bizonyára sokszor igen – és bizonyára sokszor nem. Tükröt tart itt elénk Isten Igéje. Tisztán látjuk benne vonásainkat. Ha az Újszövetség tükrébe is belenézünk, még lehangolóbb a magunkról nyert kép. Ám ott magunk mellett mindig látjuk Krisztust, aki életét adta értünk, bűnösökért. Ott látjuk magunk mellett Krisztust, akiben Isten újjáteremt minket, aki biztat, megbocsájt, Szentlelkével bátorít, a gyülekezet közösségében egymás felé elindít minket.

2Tim 4,1–5

834. dicséret