– Te, Bogi néni – rángatta meg Tilda a lelkésznő kezét a gyerekistentisztelet után –, itt nem csinálunk madárnapközit?

– Hogy mit?

– Hát madárnapközit!

– Az meg mi fán terem?

– Bármilyen fán, amin fészket raknak a madarak. Mert sokféle fán raknak fészket. Meg bokron. Még itt, a városban is. Ott van mondjuk a zöldike. Ami szerintem nem is zöld, hanem sárga, de mindegy. Az a fenyőfákat szereti. A tengelice az akácfákat, a fekete rigó a bokrokat, a vörösbegy… Hát az meg a földön is szokott fészkelni!

– Hú, de sokat tudsz a madarakról! – csodálkozott el Bogi néni.

– Persze – bólogatott Tilda –, mert madárnapköziben voltunk Menyussal. Egész nap a parkerdőben sétáltunk, meg hasaltunk a fűben, és lestük a madarakat. Meg persze játszottunk is sokat, meg kézműveskedtünk, de az is mind madaras volt. De tudod, mi volt a legjobb a madárnapköziben, Bogi néni?

– Nem – rázta fejét a lelkésznő.

– Az, hogy Menyussal egy fészekaljba tartoztunk, és ő vigyázott rám.

– És ez jó volt? – kérdezte Bogi néni félve, mert tudta, hogy Menyus nem nagyon jön ki Tildával.

– Jó bizony! – vágta rá a kislány. – Menyus mindenben segített nekem! Még a fogójátékban is, amikor le akart csapni rám a sas, Menyus megmentett!

– Ó, hát ez csodálatos!

– Mi a csodálatos? – somfordált oda Menyus is a beszélgetőkhöz.

– Az, hogy ennyire rendes voltál Tildával a madárnapköziben.

– Bizony! – húzta ki magát Menyus. – Én szereztem a legtöbb aranylepkét a héten.

– Aranylepkét? – kerekedett el Bogi néni szeme.

– Aranylepkét – ismételte meg Tilda is bólogatva. – Ahhoz legalább öt busahernyót kellett szerezni. Sokféle hernyó volt a táborban. Bagolylepkéset az kapott, aki nagyon okos volt, pávaszemeset az, aki a leggyorsabban észrevette a madarakat a fákon, busahernyót meg az, aki a legtöbbet segített a társainak. És Menyus szerezte a legtöbb busahernyót, amiért aztán díszoklevelet is kapott a tábor végén, hogy ő volt a legsegítőmicsodább a táborban.

– Segítőkészebb – segítette ki most is Tildát Menyus.

– Hát, ennek tényleg nagyon örülök. Sohasem gondoltam volna, hogy Menyus egyszer ilyen készséges lesz, és ennyire képes lesz odafigyelni rád, Tilda. Meg másokra is.

– Áááá – legyintett Menyus –, nem volt nagy ügy. Tényleg nem.

– Azért nem mindenki képes észrevenni, ha a másik segítségre szorul – szólt Bogi néni.

– Na, Tildát észre lehet. Mert azonnal nyavalyogni kezd. És hát a táborban arra jöttem rá, hogy egyszerűbb segíteni neki, mint állandóan veszekedni vele. Mert ha segítek, akkor gyorsabban megvagyunk. Meg a táborban járt az aranyhernyó is a segítés után, amiből ha összegyűlt öt, akkor kaptunk egy aranylepkét, és akinek volt három aranylepkéje, az kapott egy oklevelet. Úgyhogy nagyon megérte ám segíteni Tildának!

– Mondd csak – ráncolta össze a homlokát Bogi néni –, te csak a busahernyók meg az aranylepkék miatt segítettél neki?

– Áááá, dehogy! – rázta a fejét Menyus. – Segítettem volna neki egyébként is, hiszen szeretem.

– És a szeretet nem keresi a maga hasznát (1Kor 13,5), hanem önzetlenül segít, igaz, Menyus?

– Hát persze – bólogatott a kisfiú. – De ha a segítésért jár egy kis busahernyó, akkor sokkal könnyebb.