Nem győzöm elégszer megcsodálni annak a szépséges és komoly, időtálló üzenetet hordozó lelkészi széknek a képét, amely a bánhorváti műemlék református templomban található, s amelynek fotóját Simon Zoltán régész küldte el ágas-bogas ároni famíliája jeles tagjainak életét nagy aprólékossággal és szeretettel kutató férjemnek.

E szék elkészültének ihletője ezúttal nem erdélyi, partiumi, bihari vagy Szatmárból származó volt, hanem kivételesen a Borsod megyei Bükkzsércről kapta nemesi nevét, s így nem a debreceni kollégium diákja volt, mint a többi ősök, hanem Sárospataké. Neve Zsérci Molnár György. Ő 1707- ben – a Rákóczi-szabadságharc derekán – iratkozott be a Sárospataki Református Kollégiumba, amelynek anyaga sokat elárul róla. Többek között azt, hogy 1712-ben kezdte meg vándordeáki éveit, s abban az esztendőben április 24-én már az egykori magyar puritán peregrinusok fellegvárában, Franekerben tanult, abban a frízföldi szellemi és lelki központban, amelyben valamikor Apáczai Csere János is. Egy évvel később, 1714-ben pedig már Dél-Hollandiában, Utrechtben, régies-latinos magyar nevén Ultrajectumban folytatta teológiai tanulmányait.

Hazatérése után szűkebb hazájában, Borsodban szolgált, 1718-ig Alsószuhán, 1718-tól 1726-ig Tornalján, 1726 és 1738 között Bánhorvátiban, s 1738-tól 1752-ig (Belső)-Bőcsön. Ez a vármegyén belüli vándorlás nem arról vall, hogy nyughatatlan, állhatatlan ember lett volna, csupán arról, hogy zokszó nélkül oda költözött, ahol abban a nyugtalan században szolgálatára szükség volt. 1737-ben, akkor már özvegyemberként, feleségül vette Miskolczi Zsuzsannát, gyermekei csak első házasságából születtek. A bánhorváti református templomban látható egy 1729-ban, tehát még csak tizenegy évvel itthoni lelkipásztori évei megkezdése után festett papi szék, amelyen ez a felirat olvasható (mai helyesírással közlöm): „Anno 1729. E széket az Isten dicsőségéhez való buzgóságból a Tiszteletes Lelki tanítók számára JOBBÁGY MIHÁLY a maga költségén egyedül készítette, akkori Prédikátor Tiszteletes SERTZI M. (azaz: Zsérci Molnár) GYÖRGY idejében.”

Az így megtisztelt lelkész pontosan kilenc esztendeig foglalhatott helyet ebben a székben, mert – ahogyan már említettem is – 1738-ban már a bőcsi gyülekezet szólította el. Munkás élete a sárospataki iskolai anyakönyv szerint 1757. szeptember 7-én ért véget.

Ez a szép, de az ormánsági templomok festett bútorainak művészettörténeti értékéhez képest szerényen, fő motívumként egyetlen nagy tulipánnal ékesített szék sok mindenről tanúskodik: főként arról, hogy nem egyetlen ritka buzgóságú ember, hanem az egész gyülekezet hálájának, szeretetének jele volt. Továbbá arról, hogy Isten szolgájának neve a feliraton csak az őt szolgálatra hívó Legfőbb Úré után következhetett.