Néhány hete a nyári kánikula egy viharosabb napján villámcsapás érte a templomtornyunkat. Kárt elsősorban az elektromos berendezésekben okozott, de a biztosító annak rendje és módja szerint helytállt. A kezességnek egyedi formája ez.

Életünk során találkozunk azonban ennél jóval összetettebb helyzetekkel, amikor a garancia, a kezesség, a helytállás másokért már nem működik ilyen egyszerűen. Egy barátot ajánlhatunk valamilyen munkahelyre, de vajon beválik-e, vállalhatjuk-e érte a kezességet, adhatunk-e érte garanciát? Nem túl nagy kockázat? A pénz világában egyenesen lebeszél bennünket A példabeszédek könyve a kezesség gyakorlásáról: „Esztelen ember, aki kezet ad, és kezességet vállal a barátjáért.” (17,18) „Ne tartozz azok közé, akik kezet adnak, és adósságért kezességet vállalnak!” (22,26) Kezességet vállalni nagy kockázat, s csak azért szabad, akit nagyon szeret az ember, és akiben igazán megbízik.

Sok barátság ment már tönkre, sok testvéri kapcsolat szakadt meg, családok estek szét azért, mert a kezességet vállaló végül pórul járt, hozzá érkezett a végrehajtó. Esetleg felkaroltunk őszinte jó szándékkal egy ismerőst, vagy épp a gyülekezet fogadott be segítő szándékkal egy rászorulót, aki visszaélt a helyzettel. Mindenki ismer hasonló, rosszul végződő történetet. Továbbgondolva a sort: a személyes életeseményeken túlmutatóan mindannyian feltehetjük magunknak a kérdést, hogy mi a garancia, és ki vállalhat felelősséget a jövőnkért, az életünkért, a döntéseinkért, hitbeli hűségünkért, az egyház szolgálatáért, a gyülekezetekben folyó munkáért vagy akár csak a sok-sok tartalmas és izgalmas nyári táborért, programért, azok lelki áldásáért... Jób könyvét olvasva találkozunk a sok szenvedésbe és vitatkozásba belefáradt Jób furcsa, Istent kereső kérésével: „Tedd meg! Vállalj értem kezességet!” (17,3).

Merész kérés ez, mint Jób néhány korábbi kijelentése is. Hiszen azt csak értjük, hogy valaki embertársától vár ilyesmit, de Istentől (is lehet) ezt kérni?! A kezesség azt jelentette, hogy valaki életét, vagyonát leteszi zálogul a másikért. Ősi rend volt ez az Ószövetség világában is. Gondoljunk csak József történetében az öccséért kezességet vállaló Júdára (1Móz 43,9; 44,32), vagy például a Naomi felé helytálló Bóázra (Ruth 3–4). A ’megváltó’ szó, a héber ’góél’ egyik jelentése: kezes. A mózesi törvények sógorházasságot szabályozó passzusa arról rendelkezett, hogy az utódok nélkül elhalt testvér helyére a legközelebbi rokon álljon. Ő volt a kezese, támasza az özvegynek, s ha éppen úgy adódott, hogy valamilyen adóssága lett volna az elhunytnak, azért is helytállt, ő volt a ’megváltó’. Jób azonban most nem emberektől, hanem Istentől kér kezességet szinte baráti hangon, ami arra az újraépülő, mély bizalomra utal, amely képes felülírni minden korábbi tapasztalatot, amely vallja, hogy ő Istenhez tartozik, Isten vele van és nem az őt oktató barátokkal, hogy Isten egy napon igazságot fog szolgáltatni.