Miért választotta fiatal lányként a teológiát?

Tizenkilenc évesen már tanítónő voltam, s azzal szembesültem, hogy nem értem az embert. Nem látom az egész teremtményt, mert annak csak kis szeletével foglalkozhatom hivatalosan. Erős volt bennem a vágy, hogy képet és tanítást kapjak Isten nagy csodájáról, az emberről. Mai napig hiszem, hogy ő ültette belém, és a jó időben felébresztette bennem ezt a vágyat. De többet kaptam: magát Istent, s aztán az embert is megismertem, megszerettem.

A kolozsvári Farkas utcai gyülekezetben eltöltött segédlelkészi idő mennyire volt jó iskola?

A gyülekezetben nem én, hanem a férjem, Szilveszter volt két évig segédlelkész. Ez egybeesett első gyermekünk születésével is.

Bár gyermeknevelési szabadságon voltam, a gyülekezet szolgálatának sok szeletébe belekóstolhattam. Szerettem a vasárnapi iskolai munkát, sok gyermeket megmozgatott. Az ifiélet is igazán pezsgő volt abban az időben, ebbe is beletanultam. Férjem kedvenc területe volt az ifimunka. Az idősebb asszonyok keddi délelőttje meg különleges színt hozott a szolgálatunkba. A hűségük tetszett a leginkább, amellyel minden kedden, az év bármely időszakában összegyűltek, és őszinte érdeklődéssel voltak egymás iránt. Igazi életíze volt ennek a kolozsvári két évnek.

Több ideig szerkesztette az Üzenet (az Erdélyi Református Egyházkerület lapja – a szerk.) gyermekrovatát. Mi késztette erre?

Teológiai tanárom, Adorjáni Zoltán kért meg rá. Tudta, hogy tanítóképzőt végeztem, s remélte, meg tudom szólítani a gyermekeket. Szerettem azt az oldalt. Egy teljes nagy ívet kaptam, óriási lehetőségnek tartottam. Úgy képzeltem magam elé, mint egy nagy, üres lapot, amellyel a kezemben az esély, hogy gyermekeknek Isten szeretetéről meséljek. Éreztem, néha túl sok mindent akarok egy oldalra bezsúfolni. Emlékszem, a gyermekrovaton belül sok kis rovatot is indítottam. Például az Ismerjük meg a neveket! címűt, mert szerettem volna, ha már gyermekekként megismerik saját nevük jelentését, illetve ne legyen mindegy, hogy szülőkként milyen nevet adnak gyermeküknek.

Milyen volt lelkipásztornőként a Kalotaszegen szolgálni?

Szilágysági születésű vagyok. Talán a hasonló lelkület megkönnyítette az életet az új tájegységen. Szerettem az érdeklődő, gazdag, színes életű kalotaszegieket. Farnason, majd Kispetriben voltam lelkész. Sajnos nem mindig abban a faluban laktam, amelyben szolgáltam, de az életüket megismertem, talán meg is értettem. Nagy kívánságom, hogy a kalotaszegi embernek a lelke is olyan nyitott és pompás legyen, mint az otthona, illetve az Istennek szépen elrendezett otthon.

Férjével régóta együtt muzsikál. Mit jelent az életében a zene? És a rajzolás?

A kedvenc területeim a zene és a rajz. Más nem nagyon kérdezett még rá ezekre. A belsőm, a szívem-lelkem jön éneklés, rajzolás közben. S amikor a férjemmel együtt éneklünk, az egymás iránti tiszteletünk és ragaszkodásunk is kifejeződik. Sokszor kérdés marad bennem, vajon átér-e valami az én szívemből-lelkemből a másik emberhez. Szeretnék ezekkel is szolgálni, s megmutatni, milyen gazdag Istenünk van. Mi csupán egy pár hangot, néhány formát adunk át, töredékét a nagy Úrnak, apró falatokat a Fiú szeretetéből. Nemrég a kolozsvár-tóvidéki gyülekezetbe került férjével.

Milyen tervekkel érkezett? Mit vár az új szolgálati helytől és önmagától?

Még a költözés próbáit szenvedem. Az elszakadás és újrakötődés nehézségeiben vergődöm. Életem egyik legnehezebb szakaszát élem meg: tanulnom kell a várost, a nyüzsgést, a határidőnaplóval élést. Pedig olyasmiről álmodom, hogy a városi határidőnaplós nyüzsgésben is legyen a gyülekezet a családom, a családunk. Oda menjünk haza, ott oldódjunk fel, s ott adjunk igazán magunkból. Szeretném, ha nem részként adnánk magunkat, hanem őszintén azt, akik vagyunk. Hiszem, hogy Isten így tud kezdeni velünk valamit. Ha „amint vagyunk”, úgy jövünk. S amink csak van, odaadjuk.